Legnépszerűbb
Műfaj | Tévé
2011-11-14 16:30:00

HBO-sorozatok vallási szempontból, 5. rész

„Én vagyok Spartacus!” - Variációk egy hősre I. rész

Spartacus a maga messianisztikus sztorijával a szabadságérzet és a hitbeli elköteleződés közérthető, örök érvényű parabolája lehetne, a trák rabszolgasorsot mégis alig dolgozták fel a filmtörténetben.

Az HBO-sorozatokat taglaló sorozatunk ezen részében – hogy a szokásos metódust egy picit felrúgjuk és az elemzést más fénytörésbe helyezzük – a Vér és homok szériát vetjük össze Kubrick Spartacus című filmjével. Nem erőltetett összehasonlítás a célunk – egy sorozat és egy egész estés játékfilm esetében ez amúgyis lehetetlen öszvérmegoldás volna –, csupán a korfestés változatairól, az erő, a hierarchia és az ezekből fakadó viszonyrendszerek különbözőségeiről, az érzelemábrázolás érdekességeiről, a főkarakterek és a zsáner sajátosságairól szeretnénk párhuzamosan szólni.

A trák rabszolgasorsot, a sokat ígérő és nézőcsábító gladiátorkodást, horribile dictu a kereskedelmi tévékben kardos-szandálos-harcos jelzővel aposztrofált szubkultúrát és lázadásukat furcsamód alig dolgozták fel a filmtörténetben, holott Spartacus a maga messianisztikus sztorijával, faék egyszerűségű üzenetével a bajtársiasságról és igazságkeresésről a szabadságérzet és a hitbeli elköteleződés közérthető, örök érvényű parabolája lehetne. (Ezt lovagolták meg, és fordították át sajátosan a saját ideológiájukra a szpartakiádok anno.) Egyrészt persze roppant költséges mulatság volt (és ma is az) az ilyen filmek készítése, igazi gyártási kihívás, és a kasszasiker sem garantált. Másrészt a Julius Caesar viselt dolgait legkülönfélébb módokon feldolgozó műfajokba (az HBO-s Róma-sorozat, a monumentális Cleopatra, vagy a Folytassa, Cleo!-vígjáték), a légiós mítoszokba (Kilencedik légió, A sas), és a Jézus-történetet érintőlegesen súroló nagy ívű mozikba (Ben Hur, Barabás) pedig bele lehetett sűríteni a közönségnek szánt csemegéket: a gladiátor életvitelt, a harci összecsapásokat, és a római kultúrát. S így már nem is volt igazából igény a sok embert mozgató, sok helyszínes és kellékes-ruhás Spartacus-zendülés vászonra vitelére. Igaz, számos ihlető erejű sztori még nem kapott vásznat, például az etruszkok és Róma alapítása, vagy a pun háborúk, de ha volt már 300 (görög-perzsa háborúk), akkor mérget vehetünk, hogy hamarosan egy stúdió súlyos dollármilliókat fog feccölni egy vérrel, szexszel, monumentális képsorokkal hengerlő filmbe.

Krisztus előtt 71-ben... (Stanley Kubrick: Spartacus)

Ahogy tette ezt 1960-ban a Universal: a szögletes arcú, bronzbarna, inas Kirk Douglas kiváló választás volt a főszerepre. Ahogy a film plakátja is hirdette: megvan benne (ti. a filmben és a sármos Kirkben) minden, ami a kiváló szórakozáshoz kell. Csupán az eredetileg kijelölt rendezővel, Anthony Mannel nem találta meg a hangot Douglas, és az első forgatási napok után ki is rúgatta. Beugrónak érkezett az alig 32 éves Stanley Kubrick, aki bár már nevet szerzett magának korábbi film noir-ízű krimijeivel, és ekkortájt már a repertoárján később oly kedveltté váló műfajba, a történelmi háborús filmekbe is belekóstolt – ez volt a számos országban betiltott, szintén Douglas-szel készített A dicsőség ösvényei (1957) –, de ennyi filmcsillaggal még nem volt dolga. Nem vallott kudarcot: a readymade-forgatást remekül levezényelte. A sztárokkal telitűzdelt filmre egyébként hamar meg is született a válasz a Columbia és Dino de Laurentiis részéről: az 1961-es cinecittás Barabásban Anthony Quinn, Vittorio Gassman, Ernest Borgnine, Jack Palance domborított. A Spartacus „vendégrendezése” után Kubricknak az vietnami háborús Acéllövedékek lett a következő (ízig-vérig) háborús mozija, majd a soha forgatásra nem került, de elképesztő jegyzet-, diafilm-apparátussal előkészített Napóleon-filmje zárja a felemás sort.

Kubrick nem pusztán egy peplumot hozott tető alá: a monumentalitása mellett egyszerre volt a filmje erotikus és brutális – az ’50-es évek nézői attitűdjéhez viszonyítva. Ez szinte rímel az HBO-sorozatok receptjeire. Mint már írtuk korábban, kell egy izgalmas korszak, egy legenda, vagy egy karizmatikus személyiség, keríts köré megfelelő mennyiségű fiktív és valós alakot. A történelmi környezettől emeld egy picit el a mítikus szféra felé, használj szemérmetlenül sok vért, könnyet, verejtéket, sűrítsd szexualitással. A pozitív eseményeket ármánnyal és cselszövéssel egyensúlyozd ki! Szagos-mocskos, brutális harcokkal és lélektani küzdelmekkel egyaránt dúsítsd a témát. Lepd meg a néződet váratlan fordulatokkal, ne légy szemérmes, nyugodtan (ny)írd ki a kedves figuráidat a sorozatból, és mindig nyitott zárójelekkel dolgozz a 10-12 részes szezonok alatt!

Ez a folytathatósággal kecsegetető megoldás a Spartacus – Vér és homok sorozat 13 része után pont kapóra jött. A főszereplő, Andy Whitfield betegsége leállásra kényszerítette volna a stábot, de mivel a sorozat sikerét is meg akarták lovagolni, valamint megvárni a főhős felépülését, ezért időnyerésből gyorsan egy hatrészes mini előzménysorozatot forgattak Az aréna istenei címmel, amelyből kiderült, milyen is volt a Capua tetejére épült gladiátoriskola Spartacus előtt. A sorozatban annyi összecsapást megnyert főhős párbaját a rákkal elveszette, és, idén szeptember 11-én meghalt.

A hat részes múltidézés talán jobb is lett az alapsorozatnál, nem tudni, hogy eleve készültek rá, hogy valamikor majd megcsinálják az előzményeket, vagy a véletlenek szomorú, de nézői szempontból mégiscsak szerencsés összejátszása folytán alakult így. Több karakter, több akció, több mellékszál – ettől tekinthetőbb sikerültebbnek, az alapsorozatnál is sokkal sűrítettebb feszültségű előzmény-széria. A Batiatus-ház felemelkedése, a Solonius- és Batiatus-gladiátoristállók között zajló viszálykodás, a politikai befolyásért és támogatásért csörgő sestertiusszal és csengő karddal folytatott harcok, a mindenütt jelenlevő intrika, a bajtársiasság ereje: mindezen összetevők adják a Spartacus előtti hat rész sava-borsát. Mint megszokhattuk, torz hierarchiában folyik az élet a poros gladiátorkiképzőben, azaz a ludusban.

Pár rendfenntartó katona, egy egzaltált és neurotikus tulajdonos, egy kegyetlen és kihívó feleség, és egy trénerként működő ex-gladiátor (a mindenkori Dottore) felügyeli a macsó rabszolgahordát, az elítélt bűnözőket és önkénteseket, akik később elit fegyverforgatók, alkatukhoz és mozgásukhoz szabott arénaharcosok (például szigonyos-hálós, lándzsás, vagy a legmenőbbnek számító, pajzsnélküli két kardos) lesznek az edzőtábor végén. A „halálbamenők” engedelmeskednek a ludus gazdájának egészen Spartacus érkezéséig, aki a szabadság lassan növő mételyét hinti el közöttük. Az arénában ritkán van kegyelem a hüverlykujjal szavazó urak részéről, a ludusban a megadás kétujjas jele is szégyent ragaszt a gyávára. Fakardos edzésen persze megengedett, de csak taktikai céllal. Márpedig itt mindenki taktikázik, túlélési és leszámolási stratégiát épít. Ha lett volna akkoriban Facebook, sok like-ot nem szereztek volna a ludus lakói egymástól, és a megbökést is csak éles tőrrel végezték volna.

Nemcsak az arénában lehet dicső módon elvérezni: az iskola egy szakadék szélére épült, s a filmesek ezt ki is használják élők és holtak, sorsok és szálak eltüntetésére. Kíváncsian vártuk, eltüntetik-e „Whitfield szálait”, lesz-e folytatás: a fellázadt rabszolgák vezérét pótolják-e másik színésszel? Az HBO hosszú casting után megtalálta a tökéletes helyettest a szintén ausztrál Liam McIntyre személyében, aki kísértetiesen hasonlít elődjére. Pedig még a Szökés titokzatos sármőrjével, Wentworth Millerrel is kacérkodtak a készítők.

Ha már változtatás: Kubrickék is kreatívan alakítottak a történelmi faktumokon a dramaturgia kedvéért. Spartacus Kr.e. 71-ben feltételezések szerint elesett az általa vezetett felkelés egyik csatájában, ám holttestét soha nem találták meg. A nagy talányt viszont a Kubrick-mozi úgy oldja fel, hogy a végén elfogott rabszolgaharcosok közül mindenki elvállalja Spartacus szerepét. Az „én vagyok Spartacus!”-szállóigéjű szolidáris rájelentkezés, a légiót megfélemlítő lángoló fahengerek, a patríciusra támadó fekete gladiátor nyakszirt elvágása, a kiképző sárga-kék-piros festékkel prezentált bemutatója az ellenfél megsebzéséről teszi emlékezetessé a Spartacus-nagyjátékfilmet, amelyben Douglas sallangmentesen jeleníti meg a Kolhaas Mihály-féle makacs és irgalmatlan igazságkeresést. No és persze a burkolt keresztényi üzenet: a Rómába vezető úton egészen a Via Appiáig kígyózó keresztrefeszítettek sorfala emlékeztet azokra az önkéntes hősökre, akik életüket adták a felsőbb jóért, a szabadságért, a többi sorstárs megváltásáért. Furcsa mód heppiendet érzünk az áldozathozatalt, ezt a barbár mártíromságot látva.

Simonyi Balázs

folytatása következik...

A cikksorozat előző részei:

Erkölcsöt fonákjáról: vérgőzös történelem a képernyőn

Borgiák: középkori pápaság, ahogy Hollywood elképzeli

A Tudorok: Holnaptól minden más lesz! (1. rész)

A Tudorok: Holnaptól minden más lesz! (2. rész)

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.