Legnépszerűbb
Portré
2011-12-27 18:30:00

A minőségi filmgiccs királya, 2. rész

Zeffirelli – evangélium és opera

Zeffirelli az érzékek rendezője, a vizuális gyönyörködtetés mestere, a "felemelő giccs" iparművésze.

Zeffirelli úgy tűnik, nem elégedett meg vászonra álmodott vezeklésével. Belefogott minden idők legmonumentálisabb Jézus-filmjébe, amely azóta is megkerülhetetlen, pro és kontra hivatkozási pont azok számára, akik újabb alkotással kívánnak hozzájárulni az evangélium-recepciókhoz.

A názáreti Jézus

A minisorozat, illetve mozifilm formájában is bemutatott, javarészt Anthony Burgess által írt 1977-es alkotásra különös gonddal készült a rendező. Vatikáni hittudósok, a londoni rabbinátus szakértői, de még marokkói Korán-tudósok is segítették a forgatás munkálatait. A szereplők között világsztárokat (Anne Brancoft, Claudia Cardinale) éppúgy találhatunk, mint a Máriát játszó Olivia Hussey-t, aki Júliaként tűnt fel korábbi filmjében. Jézus szerepét azonban egy közepesen ismert angol színházi,- és sorozatszínészre, Robert Powell-re bízta, aki korábban Ken Russell Mahler című életrajzi filmjében hozta a címszerepet, mély átéléssel. A Powell által megformált Jézus olyan, mint egy mozdulatlan ikon, amit kiemelt az a különös rendezői utasítás, hogy a színész szinte teljesen rezdületlen arccal, pislogás nélkül játssza el a szerepet.

A film egyszerre kacérkodik a hétköznapisággal és az oltárképszerűen megkomponált jelenetekkel: mintha Zeffirelli a saját ikonográfiáját szerette volna cellulózra forgatni. A monumentális munkának és hatalmas erőfeszítésnek egy nehezen megfejthető, néhol már-már hatásvadász, de aprólékosan felépített, precíz evangélium-adaptáció lett az eredménye. Zeffirelli a drámai hatás érdekében néhol kissé eltér a Szentírás szövegétől, de ez olyannyira elhanyagolható, hogy VI. Pál pápa a filmsorozat megtekintése után személyes audiencián fogadta a rendezőt, és megkérdezte tőle, mit tehet érte a Szentszék. Zeffirelli válasza a következő volt: „Szeretném ha filmem Oroszországban (az akkori Szovjetunióban) is elérhető lenne.” A pápa ezt felelte neki: „Ne aggódj fiam, hamarosan a Miasszonyunk zászlaja lobog majd a Kreml tornyán a vörös helyett.”

Megosztotta az embereket

Bár VI. Pál pápa jóslata csak bő két évtizeddel később teljesedett be, A názáreti Jézus a keresztények és nem-keresztények körében is hatalmas siker lett – egy rövid ideig még az iszlám vallású Egyiptomban is játszották. A kritikai visszhangja azonban ennek a Zeffirelli-alkotásnak is megosztott volt: egyesek szerették, mások bibliai giccsnek minősítették. Robert Powell-t BAFTA-díjra jelölték, azonban nem kapta meg, ahogy a sorozat két Emmy-jelölését sem sikerült díjra váltani.

Giccsbe hajló melodrámák: A bajnok, Végtelen szerelem

A hatvanas-hetvenes évek egyöntetű közönségsikerei után Zeffirelli úgy döntött, készít néhány filmet a korszak emberének a korszak emberéről. Úgy tűnik azonban, a Shakespeare-drámák és nagyszabású operák rendezőjének meggyűlt a baja a modernitással.

1979-es filmje, A bajnok csúfos bukás lett, pedig egy klasszikus remake-jeként, tehetséges és híres főszereplőkkel volt esély az addigi sikersorozat töretlen folytatására. Zeffirelli lassú, nehézkes tempója és érzelmessége, amely a klasszikus alapanyagoknak addig inkább előnyére vált, a napsütötte Kaliforniában játszódó történetet (egy alkoholista bokszoló azért küzd, hogy jó apa és bajnok ökölvívó legyen) gyakorlatilag tönkretette. A film elhasalt a pénztáraknál, a kritikusok pedig alaposan lehúzták.

A bajnok színészei azonban elég tehetségesek voltak ahhoz, hogy a végeredmény még mindig jobban sikerüljön, mint az 1981-es Végtelen szerelem. A modern köntösbe bújtatott Rómeó és Júlia-történet a dekoratív, ám üres tekintetű Brooke Shields és a teljesen jellegtelen Martin Hewitt főszereplésével Zeffirelli karrierjének szakmai mélypontja.

Opera és egyéb klasszikusok

Zeffirellit szerencsére nem keserítette el annyira a két rosszul sikerült alkotás, hogy feladja filmrendezői karrierjét. Visszatért ahhoz, amihez mindig is a legjobban értett: a klasszikusok vászonra viteléhez. A nyolcvanas-kilencvenes évek legnagyobb sikereit érzékeny operafilmjeivel érte el. A Pagliaccit, a Traviata-t és az Otello-t Plácido Domingo erőteljes filmes jelenlétére építette, míg az 1992-es Don Carlo című operafilmben Luciano Pavarotti játssza a címszerepet. Ezekben a filmekben jelmeztervezőként, látványtervezőként és dramaturgként is közreműködött a fáradhatatlan alkotó, aki közben politikusként és színházi rendezőként is tevékenykedett.

Amint rendezői önbizalma ismét visszatért az operafilmek kevésbé látványos, de egyöntetű sikerével, néhány régóta dédelgetett filmadaptációt is megvalósított. 1990-ben rendezte meg Hamlet-feldolgozását. Mel Gibson meglepően jó a címszerepben, a mellékszereplők is kiemelkedőek (Glenn Close Gertrude királynője, Ian Holm Poloniusa és a fiatal Helena Bonham Carter hamvas Opheliája) - a rendező ismét bebizonyította, hogy ért színészei instruálásához. A klasszikusokhoz való visszatérés olyan jól sikerült, hogy a filmet két Oscarra is jelölték, bár végül egyiket sem nyerte el.

Shakespeare után Zeffirelli maradt a jól bevált klasszikus receptnél, és az olasz kolostorok világából egy másik történetet filmesített meg. Giovanni Verga regénye alapján rendezte az Egy apáca szerelme című kosztümös filmjét, amely a 19. századi kolerajárványok idején játszódik. 1993-ban már nem lett világsiker egy 102 perces, lassú jelenetekkel és gyönyörű természeti képekkel operáló, szívbemarkoló dráma, amely olyan súlyos, bár kimeríthetetlen kérdésekről szól, mint szerelem és szeretet, individuum kontra erkölcsösség, a döntések következményei, elhivatottság és Istenbe vetett hit. A fogadtatása azonban így is jó volt, mind a nézők, mind a kritikusok részéről, hiszen a film minden kockáján érezni lehet a néha ugyan romantikába és érzelgősségbe hajló, azonban tehetséges és bölcs rendező szakmai tudását és életigenlését.

A már megszokott témáin túl 1996-ban belefogott a Brontë-klasszikus Jane Eyre megfilmesítésébe is. A fiatal Charlotte Gainsburg és a mindig briliáns William Hurt főszereplésével készült filmadaptáció a Zeffirellitől megszokott színvonalú, klasszikus, míves darab lett, igazi öröm-mozi, remek alakításokkal és kiegyensúlyozott rendezéssel.

Életrajzi ihletésű filmek

Zeffirelli a hetvenes évei bekövetkeztével egyre fontosabbnak érezte, hogy a saját élményeiről is megemlékezzen. Két olyan fontos momentum van, amelynek filmet áldozott: csodálatos gyermekkora és Callas-hoz fűződő szakmai-személyes barátsága.

Az 1999-es Tea Mussolinivel szinte egy az egyben az interjúi, önéletírásai és nyilatkozatai alapján megismert gyermekkorának története, némi nosztalgiával és idillel, és egy lehetetlen szerelmi szállal fűszerezve (Zeffirelli nyíltan vállalja homoszexualitását, és évtizedeken keresztül, annak haláláig Viscontihoz fűződő viszonyát).

A film megkapó történelmi kép, egy olyan, egyszerre mulatságos és szomorú, magába zárt és tragikusan változni képtelen közeget mutat be, amelyről hiába tudjuk, hogy valahol igaz, kívülállóként furcsáljuk. Annak ellenére, hogy Zeffirelli, szokásához híven nagy neveket és jó színészeket sorakoztat fel (Maggie Smith, Cher, Judi Dench, Joan Polwright), a film inkább közepes, mint jó. Talán a rendező személyes érintettsége és megkerülhetetlen nosztalgiája, ami olyan édeskéssé teszi alkotását, hogy a néző jól szórakozik a filmen, de nem tudja igazán komolyan venni.

Sajnos hasonlóan súlytalan lett a Mindörökké Callas című alkotás is. A Fanny Ardant és Jeremy Irons főszereplésével készült film az operaénekesnő életének egy képzelt fordulatát mutatja be, amikor a visszavonult operacsillag lehetőséget kap egy kései visszatérésre, az újabb generációnak való bemutatkozásra és bizonyításra. A szokás szerint nagy emóciókkal egyensúlyozó, gyönyörűen fényképezett, remek színeket, szobabelsőket és kosztümöket felvonultató Mindörökké Callas végül egy halom szomorú klisé gyakorlott kézzel összefűzött képeskönyvévé válik, amely Ardant alakítása miatt megér egy bő másfél órát - de csak egyszer.

Úgy tűnik, a huszadik század egyik legérzékenyebb, legszínesebb és egyszersmind legnaivabb álmodozója csak mások képzeletét tudta igazán jól a vászonra vinni.

Miklya Anna

A portré első része: Franco Zeffirelli – a szélesvásznú álmodozó

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.