Legnépszerűbb
Portré
2011-09-23 18:00:00

Anders Thomas Jensen

Valamit tudnak Dániában

A dán film talán legtermékenyebb alkotója Anders Thomas Jensen. Rendezni „csak” három nagyjátékfilmet rendezett, forgatókönyvíróként azonban 44 címet jegyez, dán és angol nyelvűeket egyaránt.

A dán filmesek olyan korszakhatározó iskolát hoztak létre maguknak, hogy nem létezik a földkerekségen forgatókönyvíró vagy rendező, aki szíve mélyén ne irigykedne egy kicsit azokra a kiválasztott alkotókra, akik voltak elég szerencsések dánnak születni. Lars von Trier, Thomas Vinterberg, a Dogma95 csoport, a fiatalabbak közül Susanne Bier, Ole Bornedal, Nicolas Windign Refn és Anders Thomas Jensen: a dán újhullám nemzetközileg is elismert, szikrázóan tehetséges, egyéni hangvételű rendezői és forgatókönyvírói, akiknek egy-egy új filmje nagybetűs Esemény nem csak a művészfilmek kedvelői, hanem a kommerszebb ízlésű nézők és kritikusok között is.

A dán film talán legtermékenyebb alkotója Anders Thomas Jensen. Rendezni „csak” három nagyjátékfilmet rendezett, forgatókönyvíróként azonban 44 (!) címet jegyez, dán és angol nyelvűeket egyaránt. Pályáját rövidfilmek írásával kezdte 1996-ban, és azonnal a nemzetközi élvonalba került, hiszen második kisfilmjét, amely az Ernst&lyset címet viseli, Oscarra jelölték, ahogy az 1997-es Wolfgang című alkotást is. 25 éves volt ekkor. Végül kisfilmjei közül az 1999-es, általa rendezett és írt Valgaften nyerte el az aranyszobrocskát. A kisfilm főszereplője Ulrich Thomsen, a dán filmművészet színészeinek egyik vezéralakja, aki rendszeresen feltűnik Trier és Bier filmjeiben is, és Jensen alkotásai is gyakran építenek erőteljes jelenlétére a filmvásznon. (Érdekesség a színésszel kapcsolatban, hogy ő játszotta Dr. Brennert Szász János az Ópium-Egy elmebeteg nő naplója című, Csáth Géza (önélet)írásain alapuló filmjében.)

Az első nagyjátékfilm, amelynek társalkotója volt, az 1999-es, dogmaelvek alapján forgatott Mifune utolsó dala. A Soren Kragh-Jacobsen-nel közösen írt és rendezett film már magán hordozza a később olyan jellegzetessé váló jenseni jegyeket: egyszerre hétköznapi és hihetetlen történet, esendő, szorongó, bűnös és megváltásra váró, de mindenképpen szerethető emberekkel. Jensen valami egészen különleges érzékkel nyúl figuráihoz: nem fekete-fehér, jó vagy rossz karaktereket mutat be a vásznon, hanem olyanokat, mint amilyenek mi, a nézők is vagyunk. Az a derű és optimizmus azonban, amellyel figyeli őket, utánozhatatlan és becses. Ha valakinek azt mondom: dán film, nagy eséllyel csöpögő faágakra, esőre, és a hideg szélben szenvedő szereplőkre gondol. Jensen történetei azonban kellemesen abszurdok, lélekmelengetőek és sokszor kifejezetten napsütötték. Bár nem kerüli el, hogy tragédiákról beszéljen, mindent átitató, felhőtlen öröm és életigenlés árad a filmjeiből, kedves, már-már gyerekes szimbolikával átitatva, felismerhető képi megoldásokkal.

Ereje kiszolgáltatottságában rejlik (Ádám almái)

A Mifune... főszereplője, Kresten esküvője éjszakáján kapja a hírt, hogy édesapja meghalt, haza kell utaznia a szülői házba, segítenie kell gyengeelméjű öccsének. Arra a rövid időre, amíg megfelelő otthonra nem talál, felfogad egy házvezetőnőt, Livát. Mind a ketten hazudnak, maguknak és másoknak is: Kresten nem mondta el felesége családjának, hogy vannak rokonai, Liva nem vallja be munkaadójának, hogy prostituált, és egy telefonos zaklató miatt menekül vidékre. A két összezárt „felnőtt” kénytelen feladni a saját maguk által gondosan összecsalt védőhálót: gondoskodniuk kell a gyermeki Rudról, és Bjarkéról, Liva flegma, lázadó kamasz öccséről. Ebben a kölcsönösen kiszolgáltatott helyzetben megtanulják szeretni és elfogadni egymást, és mindenek előtt saját magukat is. Megtanulják a legfontosabbat: beismerni és megbocsátani a saját vétkeiket, ezzel együtt pedig elfogadni és feloldozni a másikat is vétkei alól.

A Mifune utolsó dalának sikere és nemzetközi díjai után (Ezüst Medve Berlinben, az Európai Filmakadémia nagydíja, stb.) Jensen sikeres és befutott forgatókönyvírónak számított, és olyan dán „blockbusterek”-et jegyez, mint például a teljesen őrült humorú Kínában kutyát esznek akcióvígjáték, a Dykkerne, de dolgozott angol nyelvű filmeken is, például A király él című Lear-adaptáción.

Első saját rendezése, a 2000-ben készült Gengszterek fogadója akció-vígjáték volt. A műfaji besorolás nehezen adja vissza, milyen összetett és különleges ez az alkotás. Jensen ekkor már magabiztos, profi forgatókönyvíró, és rendezőként is kipróbálta magát. A dán színészek legjobbjait válogatta össze, és láthatóan erős kézzel irányította főbb karaktereit. A Gengszterek fogadójának négy főszereplője: négy önálló, külön-külön is érdekes egyéniség, egy gengszterbanda tagjai, Torkild (Sřren Pilmark ), Peter (Ulrich Thomsen ), Arne (Mads Mikkelsen ) és Stefan (Nikolaj Lie Kaas ). Valamennyien sérült, sebzett emberek, akik Torkild vezetésével találták meg azt a közösséget és ezzel együtt a szeretetet is, amire szükségük van. A szervezett bűnözés nem cél, hanem eszköz számukra, már a film első jelenetében kiderül, hogy voltaképpen mennyire alkalmatlanok rá. Menekülniük kell egy rivális banda vezetője elől, és véletlenül egy romos fogadóban húzzák meg magukat. A helybeliek, akiknek két képviselőjével, a félőrült vadásszal és az alkoholista orvossal találkozunk, azt hiszik, hogy az épületet szeretnék renoválni és újra megnyitni a vendégek előtt. Torkild, aki szeretne már kiszállni az üzletből, és „nyitni egy saját helyet”, kapva kap az ötleten, a banda többi tagja pedig, kisebb-nagyobb súrlódások árán végül beletörődik ebbe. Az elszigetelt helyen lévő kis ház nyugalma, a csodálatos környezet, a csend és a legteljesebb egymásra utaltság végül a múlttal való szembenézésre ösztönzi, és lassacskán meggyógyítja a négy barátot.

Annak ellenére, hogy a Gengszterek fogadója a legjobb értelemben véve emóciókkal és drámával teli film, csupa groteszk, mulatságos jelenet és lehetetlenül őrült mellékszereplő tarkítja. Végül egy valódi filmélményt kapunk, amely egyszerre szívszorongató és kacagtató, tanulságos és könnyed, mélyenszántó és fesztelen.

Első saját nagyjátékfilmje után is folytatta forgatókönyvírói tevékenységét. 2002-ben készítették el első közös filmjüket, a Hogy szeretsz?-et a dán újhullám azóta Oscar-díjas nagyasszonyával, Susanne Bier-rel. Gyümölcsöző és nem csak egyszeri egymásra találás volt ez: a legjobb Bier-filmek forgatókönyvét Jensen jegyzi, az egy A tűz martaléka kivételével, amiről minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy a legpocsékabb a rendezőnő mozijai közül, émelygősen elhollywoodiasított történettel.

Jensen következő saját rendezése, a Zöld hentesek – főszerepben itt is Mads Mikkelsen és Nikolaj Lie Klaas, akik remekelnek, utóbbi ráadásul kettős szerepben: egy ikerpár két tagját formálja meg. A három Jensen-mozi közül talán ez mondható a leggyengébbnek, de még így is kiemelkedő filmalkotás. Két hentes viszontagságait mutatja be, akik megunják főnökük rosszindulatú megjegyzéseit, és úgy döntenek, hogy saját boltot nyitnak. Mind a ketten bizonyítani szeretnének, saját tehetségüket és önállóságukat, mindketten régi-régi sérelmekre szeretnének visszavágni. A véletlenül halálra fagyasztott villanyszerelő eladott húsa hirtelen sikert jelent számukra, Svend pedig, aki különösen kiéhezett a vásárlók szeretetére, kapva-kap az alkalmon, és a kellemetlen ismerősöket elteszi láb alól, majd kifilézve, kilóra árulja őket. A szükséges bonyodalom Bjarne agykárosult öccsének, Eigilnek képében érkezik, aki túl sok sebet szakít fel az amúgy is lelkifurdalással küszködő bátyban. A film, annak ellenére, hogy szórakoztató és összeszedett alkotás, mégis elcsúszik egy kicsit: Jensen láthatólag nem tudta eldönteni, fekete szatírát forgat, vagy „lelkizős” vígjátékot, romantikus komédiát. A két külön műfaj jegyei kioltják és elgyengítik egymást, hiszen ha bűnről és bűnhődésről, lelkiismeretről, szeretetről beszélünk, akkor nem lenne szabad ilyen egyszerűen, vállrándítás nélkül elsiklani Svend sorozatos gyilkosságai felett. Az etikai ellentmondások ellenére a film kedves, megbízhatóan jó filmélmény, remek alakításokkal és a Jensenre jellemző egyéni látásmóddal.

Ontja a forgatókönyveket (Testvérek)

2004-ben mutatták be Bier és Jensen egyik legnagyobb sikerű közös munkáját, a Testvéred feleségét... című alkotást. A rendkívül érzékenyen, finoman megírt történet két testvérről, a katona Michaelről és öccséről, a balhés Jannikról szól. Az Ulrich Thomsen által megformált Michael eltűnik Afganisztánban és holttá nyilvánítják. Jannik teljes természetességgel válik a hátramaradt család és feleség támogatójává, azonban kiderül, hogy Michael életben maradt. Jensen nem a Pearl Harbor-féle filmek szélsőséges kelléktárával dolgozik, szereplőinek döntései aprócskák, logikusak és életszerűek. Nem esnek túlzásokba, nem felejtik el a szeretetüket a másik iránt, és így a dráma, amely nem torkollik tragédiába, sokkal emberközelibb, értelmezhetőbb és katartikusabb marad. A Testvéred feleségét... több európai díjat és jelölést is begyűjtött (legjobb filmzene díja Cannes-ban, a legjobb férfi-női alakítás díja San Sebastianban, az Európai Filmakadémia pedig a legjobb forgatókönyvírói díjra jelölte), 2009-ben pedig Testvérek címmel leforgatták amerikai remake-jét is, amelynek szintén Jensen jegyzi a forgatókönyvét.

2005-ben jelentkezett következő (és sajnos eddig utolsó) saját rendezésével, az Ádám almáival, amely az eddigi legjobb, legérettebb alkotása. A forgatókönyv a bibliai Jób történetét dolgozza át és mutatja be mai köntösben. Az eredeti és túlzóan különc, bár szerethető figurák fájdalmasan rávilágítanak arra, mennyire abszurd a krisztusi elvek szerint élő, a külvilág és emberek felé abszolút, teljes bizalommal forduló lelkipásztor, Ivan élete. Az odaadás, a másik orca odafordítása védtelenné teszi, ereje azonban éppen kiszolgáltatottságában rejlik. Jensen szerint Ivan és a segítőjévé váló neonáci Adam végül legyőzetnek, ám éppen ezzel győzedelmeskednek a zord, kegyetlen, és érzéketlen világ fölött, megteremtve a saját, szereteten és elfogadáson alapuló külön dimenziójukat.

Jensen az Ádám almái óta forgatókönyveket ír, nem is ír, ontja őket. Kétszer is együtt dolgozott Susanne Bier-rel, az Esküvő után című filmen, és az Egy jobb világon, amely 2010-ben Oscar-díjat nyert. Bier rendezői látásmódjára jellemzően ezek a drámák sokkal életszerűbbek, hiányoznak belőlük azok a jenseni fricskák és komikus szituációk, amelyek olyan könnyeddé és üdévé teszik a legkatartikusabb filmjeit is. Ezt természetesen nem hibaként rovom fel, hiszen Bier fantasztikus és érzékeny rendező, öröm végignézni a filmjeit.

A dán munkák mellett Jensen két nagyszabású amerikai produkciót is jegyez az elmúlt években, a már említett remake-et, Testvérek címmel, és a Hercegnő című filmet, amelynek főszerepeit Keira Knightley és Ralph Fiennes játszották. Sajnos egyik sem vált igazi kasszasikerré, pedig mind a kettő izgalmas, összetett filmalkotás, figyelemreméltó mondanivalóval és remek színészekkel. Jelenleg két olyan filmet is várhatunk, amelynek Jensen írta a forgatókönyvét: mind a két dán film 2012-ben kerül majd moziba, az egyik War below zero, a másik pedig All you need is love címmel, utóbbit ismét Bier rendezi.

Egyelőre nem tudni, Jensen mikor rendez ismét, de reméljük, hogy a hosszas „hallgatás” után igazán testhezálló, szívből jövő történetet visz majd vászonra, és valóságos csodát tesz majd végül, ahogy az tőle el is várható.

Miklya Anna

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.