Legnépszerűbb
Portré
2012-01-19 16:30:00

Milos Forman/1.

Tűz van Fekete Péter!

Februárban lesz 80 éves Milos Forman, Oscar-díjas filmrendező, a hatvanas évek legbotrányosabb cseh(szlovák) exportcikke.

Jan Tomas Forman Cáslav-ban, az akkori Csehszlovákia területén született, a protestáns Ann Svabova és a zsidó származású professzor, Rudolf Forman gyermekeként (valódi édesapja a szintén zsidó Otto Kohn építész volt, bár ezt csak a második világháború után tudta meg). Értelmiségi családjában a klasszikusok szeretete mellett a korszak filmjeit is megismerte, nagy hatással voltak rá gyermekként például John Ford westernjei és a Chaplin-mozik. Szüleit származásuk, ellenálló tevékenységük és tiltott könyvek birtoklása miatt koncentrációs táborba hurcolták, Rudolf Forman Buchenwaldban, Ann Svabova Auschwitzban halt meg, a kis Jan Tomas pedig alig kilenc évesen árván maradt. Rokonai vették magukhoz.

A prágai Filmművészeti Egyetemen tanult dramaturgiát és forgatókönyvírást 1951 és 1956 között. Az egyetem elvégzése után forgatókönyvíróként és segédrendezőként dolgozott a cseh televíziónál, és a Laterna Magika nevű „összművészeti színtársulat” tagja volt. A társulattal közösen készített Laterna Magika II című alkotás a legelső rendezése.

Zene és groteszk az első filmekben

Forman első két saját alkotása a Verseny című dokumentum-, és a Ha nem volna zene című rövidfilm szarkasztikus, metsző humorú alkotások, akárcsak a cseh időszak alatt készített későbbi komédiái. A fiatal rendezőnek pontos meglátásai voltak a körülötte lévő emberek és a kommunista rendszer álságosságáról, az intelligens humoron kívül azonban nem akadt más eszköze, amivel kifejezhette volna véleményét.

A Verseny egy prágai beatzenekar meghallgatásának (ál)dokumentumfelvétele. Az énekesnek jelentkező fiatalok, akárcsak az Egy szöszi szerelmének, vagy a Fekete Péternek főszereplői, a kitörés, a felemelkedés lehetőségét, vágyálmát kétségbeesetten kergető fiatalok. Forman szenvtelenül és pontosan mutatja be a magukat sokszor megalázó helyzetbe hozó énekeseket, a szereplőket követő, néha már-már zavaróan személyes közelségbe tolakodó kamera azonban derűs megértést sugall. Nem lehet eldönteni, a kínosan tehetségtelen szereplők önbizalma a szebb jövőbe vetett csalóka hitből, önelégültségből, vagy a kettő furcsa kombinációjából fakad.

Biztos érzékkel nyúlt a zenéhez (Fekete Péter)

Érdekes, hogy Forman már az első filmjében biztos érzékkel nyúlt a zenéhez, mint az őszinteség és igazság fegyveréhez: nála a muzsika a tiszta beszéd nyelve, amin nem lehet hazudni, ami leleplezi és nevetségessé teszi, akár ki is figurázza azt, aki megérdemli.

A Ha nem volna zene című 33 perces rövidfilm alapötlete olyan, mint egy ezerszer elmesélt, banális anekdota: két zenekarból egyszerre rúgnak ki egy-egy zenészt. Hogy bebizonyítsák hozzáértésüket, a másik helyére pályáznak, azonban minden marad a régiben, a közeg, a társak változása nem teszi őket sem jobbá, sem kevésbé vakká önmagukra. Ebben a filmben a rendező már finom társadalomkritikát is megfogalmaz, és felfedezi magának a karmester Jan Vostrčil-t, aki kövér, svejki testalkatával, állandóan izzadó homlokával és kopasz biliárdfejével a cseh kommmunizmus karikatúrája lehetne. Vostrčil Forman hatására avanzsált színésszé, és több kultikus filmben játszotta el ugyanazt a figurát -saját figuráját- olyan tökéletesen, hogy eldönthetetlen a néző számára, amit lát, színjátszás-e vagy a legjámborabb amatőrizmus.

Útkereső fiatalok - Fekete Péter, Egy szöszi szerelme

A cseh újhullám egyik legendás alkotóműhelye volt a Forman köré szerveződő alkotók csapata: elsősorban Ivan Passer forgatókönyvíró és rendező, Jaroslav Papousek szépíró, forgatókönyvíró, és mellettük az operatőr Miroslav Ondricek és Václav Sasek forgatókönyvíró. Forman Papousek novelláját használta a Fekete Péter dramaturgiai alapjául, a közös munka pedig a két későbbi cseh nyelvű Forman-filmben is gyümölcsözőnek bizonyult.

Akárcsak korábbi alkotásaiban, Forman főleg amatőr szereplőkkel forgatott. Hivatásos színészt keveset láthatunk a vásznon: a rendező olyan arcokat és karaktereket keresett, akik különösebb megerőltetés nélkül, otthonosan és őszintén mozognak egy számukra teljesen ismerős, hétköznapi közegben. Épp fesztelenségük és őszinte gesztusaik azok, amelyek olyan élessé, olyan kétségbeesetten ironikussá teszik az abszurd helyzetek sorát: ha csak egy kicsit is meginognának szerepükben, a filmek borotvaélen táncoló egyensúlya azonnal megbillenne a néző számára.

Mind a Fekete Péter, mind az 1965-ös Egy szöszi szerelme a fiatal rendező saját generációjáról, a kommunizmusban felnövekvő, a második világháborút legfeljebb csak kisgyermekként ismerő békés első nemzedék felnőtté válásáról és útkereséséről szól. Az álmos kommunista kisváros fiataljai nem értik, egyszerűen nem beszélnek egy nyelvet a háború(ka)t túlélő, új rendszer(ek)hez alkalmazkodni kényszerülő szüleikkel, akik számára a béke nem alapvetés, hanem a létező legnagyobb jutalom. A fiatalok számára a nyugalom egyet jelent az unalommal, és ha nem is tudják kifejezni vagy szavakba önteni, de saját bőrükön érzik a rendszer jovialitása mögött megbúvó demagógiát. A rendező érezhető rokonszenve azonban nem jelent elfogultságot.

Fekete Péter, Andula és kortársaik ugyanazokat a hibákat vétik és ugyanarra az életre ítéltettek, mint az idősebbek, mégpedig saját kicsinyességük, önzőségük és legfőképpen hazugságaik miatt. Forman ugyanolyan kíméletlenül bemutatja a fiatalabb generáció önbecsapó mechanizmusát, mint az idősebbekét. A kamasz Péter konok hallgatása mögött, amellyel édesapja szüntelenül ismétlődő, teátrális de gyakorlatilag értelmetlen szónoklatait hallgatja, nem bölcsesség lapul, hanem épp ellenkezőleg, a tudás hiánya. Akárcsak imádottja, vagy ellenlábasai, esetlenül és tétován jár-kel a városban, lassan beleszokva a felnőttek szabályaiba. Az utolsó jelenet, a nagyszabású, szeretettől vezérelt, valahol mégis zsarnoki monológ gesztusaiban kimerevedő apa képe egyszerre teszi távolivá, félelmetessé és leleplező módon komikussá figuráját.

Míg Fekete Péter csak passzívan idomul a körülötte lévő hazug társadalomhoz, az Egy szöszi szerelme cserfes Andulája már aktív önvédelmi mechanizmusként használja a körülötte lévőktől ellesett hazug gesztusokat. Hasonlóan a Ha nem volna zene alapötletéhez, a film kiindulópontja itt is egy anekdotaszerű, vicces félreértés: a gyári munkásnők számára egy egész hadosztályt vezényelnek a kisvárosba, azonban nem újoncokat, hanem tartalékosokat. A középkorú, sok esetben házas férfiakat bizalmatlanul méregetik a húszas éveik körül járó lányok. A báljelenet, amelyben három asztaltársaság beszélgetését követjük figyelemmel, árulkodik Forman biztos „színész” vezetéséről és kellő arányérzékkel adagolt, remek humoráról. A szatíra néhol kacagtató, néhol annyira megalázó, hogy a néző legszívesebben eltakarná a szemét: remek látlelet egy korról, és a sosem változó, kicsinyes és megalkuvó emberi természetről is.

A Fekete Pétert Locarnóban Arany Vitorlával, az Egy szöszi szerelmét Bodilban a legjobb európai film díjával jutalmazták. Utóbbit jelölték Berlinben, a Golden Globe-ra, és a legjobb külföldi nyelvű film Oscar-jára is. Bár ezeket a jelöléseket nem váltotta valóra, kiemelkedően nagysikerűnek számított a keleti blokk filmjei közül, lehetővé téve Formannak, hogy külföldre utazzon és kapcsolatokat építsen ki magának nyugaton..

Tűz van babám!

Forman utolsó otthoni filmje, cseh nyelvű alkotásainak méltó és nagyívű lezárása a kultikussá váló, a regnáló kommunista rendszer által betiltott „botrányos” alkotás. A szöszi szatirikus báljelenét több mint egy órás, jelképszerűen kaotikus zűrzavarrá duzzasztotta, amely egyszerre kiváló társadalomkritika és az egyetemes emberi ostobaság fullasztó bacchanáliája. Jól mutatja, milyen nagy hatással volt Formanra az európai, főleg az olasz realista filmművészet, hogy a film társproducereként Carlo Ponti is közreműködött.

Kíméletlenül bemutatja az önbecsapást (Egy szöszi szerelme)

A tűzoltóbál apropójául a leköszönő tűzoltóparancsnok 86. születésnapja szolgál, illetve halálos betegsége, amiről ő mit sem tud. A városi tűzoltóság tagjai igyekeznek kitenni magukért: tombolát és szépségversenyt rendeznek, szervezkednek, atyáskodnak, és közben szép lassan leisszák magukat. Egyetlen vágyuk látszólag a gondoskodás, minden cselekedetük megható, bumfordi szeretettel van átitatva. Csak a történet előrehaladtával, a groteszk és abszurd helyzetek közben derül ki, hogy a gondoskodás célja maga a gondoskodás, a másokkal való rendelkezés, a közösség életébe való beleszólás fontoskodó hatalma, amely csak a hatalmat gyakorlóknak kedves.

A szépségverseny káoszba fullad, a tombolatárgyakat szép lassan ellopják, a fiatalok azt teszik amit az idősebbek tennének a helyükben (erkölcstelenül viselkednek), és a furcsa mulatság kellős közepén kigyullad egy ház a szomszédban. A részeg tűzoltóegylet látványos csődöt mond (fizikailag, és morálisan egyaránt), a kárvallottnak felajánlott tombolatárgyak utolsó darabkái is eltűnnek az asztalról. A felszólításra, hogy az ellopott nyeremények visszakerüljenek a helyükre, csak az egyik tűzoltó engedelmeskedik, tette azonban nem magasztosul fel, épp ellenkezőleg: mivel rajtakapták, hogy köze van a lopáshoz, az egész tűzoltóegyletet lejáratta.

Forman éles szatírája elsöprő siker lett a kritikusok körében, megkapta a Csehszlovák filmkritikusok díját, és Oscarra jelölték, a közönség egy része azonban kétkedve fogadta, olyannyira, hogy a cseh tűzoltókat Formannak személyesen kellett megkövetnie. Az 1968-as prágai tavaszi események és a rendezői munkásságát érő támadások hatására Forman úgy döntött, családját hátrahagyva külföldre emigrál. Már Amerikában élt, amikor 1973-ban minden kommunista országban betiltották a Tűz van babám -at.

Miklya Anna

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.