Legnépszerűbb
Portré
2011-07-31 10:00:00

Lars von Trier jótékony démonai, 2. rész

Trier szentjei

Trier szerint a mai világ kiveti magából a szenteket. Tiszta főhőseit rendre válogatott sorscsapásoknak veti alá, ítéletet azonban nem a jóság, épp ellenkezőleg, a modern társadalom logikája felett mond.

Lars von Trier a kortárs európai filmművészet meghatározó, ikonikus alakja. Ez egy olyan tény, amivel nem lehet vitatkozni, annak ellenére, hogy a rendezőnek mind műveiben, mint nyilatkozataiban szándéka és fegyvere a megbotránkoztatás, a botránykeltés - néha óhatatlanul azt az érzetet keltve, hogy a figyelemfelhívás célja nem más, mint segítségkérés. De saját maga is nevezte már súlyos depressziója terápiájának a filmrendezést...


Hullámtörés- a megváltó együgyűség

Trier következő nagyjátékfilmjét, amely Hullámtörés címmel 1996-ban készült el, már nagy hazai és nemzetközi figyelem kísérte. A történet egy kis, vallásos közösségben játszódik, ahol Bess férjhez megy szerelméhez, az olajfúrótornyon dolgozó Janhoz. A szigorú szabályok szerint élő, elzárt gyülekezet már az esküvőt is megütközéssel fogadja, annyira elüt a harsány férfi karaktere és baráti társasága a már-már bigott közösség mindennapjaitól. Bess azonban őszintén és határtalanul szerelmes: személyes, közvetlen kapcsolatban áll Istennel, a templomban hosszas beszélgetéseket folytat vele, és megköszöni neki a megtalált (test-lelki) szerelem kincsét. Sógornője szerint Bess együgyű, gyengeelméjű, de ezt a néző nem feltétlenül hiszi el. Bess a teljes ártatlanság és önzetlenség, a gyermeki odaadás szinte hihetetlenül érzékeny jelképe a vásznon. Jan balesetet szenved a tengeren, nyaktól lefelé teljesen lebénul. Az addig vidám, hedonista életet élő férfi bolondulásig féltékeny a körülötte tüsténkedő feleség vitalitására. Azt követeli tőle, hogy más férfiakkal is szeretkezzen, majd jöjjön vissza és mesélje el neki az együttlétüket. Az ártatlan Bess a saját magánmitológiája és szabályai szerint ezt áldozatnak fogja fel. Úgy gondolja, ha megteszi, amit Jan kért tőle, Isten visszaadja neki őt épen és egészségesen: bűntudatát is enyhíteni próbálja, mivel ő kívánta vissza férjét a tengerről, bár nem ilyen állapotban.

Önzetlenség hullámtörésben (Hullámtörés – Emily Watson és Stellan Skarsgard)

A lassan egyre lejjebb csúszó, prostituáltként öltöző és viselkedő Bess, aki képes öregembereket zaklatni a buszon és mocskos kocsmák mögött odaadni magát ismeretleneknek, egyre inkább felmagasztosul a szemünkben, míg Jan, aki végig magatehetetlenül fekszik az ágyban, válik igazi bűnössé. Trier azonban megadja báránykájának a megváltás lehetőségét: Bess, öntudatlan, jóhiszemű ártatlanságában, amelyet senki sem vehet el tőle, és amely mentes az Európa-trilógia hőseinek kevélységétől, végső nagy áldozatával teljesen irracionális módon, de megmenti Jan életét és egészségét.

Érdekes nyomon követni ebben a filmben Trier alapvetően keresztény látásmódját: 1995-ben ugyanis a kommunista és zsidó családba született, zsidó vallásúnak anyakönyvezett rendező katolikus hitre keresztelkedett.

Dogma95 és az Idióták

A birodalom kirobbanó sikere után (a film a Cannes-i Zsűri Nagydíját és az Európai Filmakadémia díját is elnyerte 1996-ban, számos más nemzetközi díjak és jelölések mellett) Trier neve egyre ismertebbé vált: bármibe is kezdett, a filmszakmában felkapták a fejüket. 1995 tavaszán egy nemzetközi filmes találkozón jelentette be hivatalosan a Dogma95 csoport alakulását, amelyet a dán film másik fenegyerekével, Thomas Vinterberggel, és más rendező barátaikkal közösen szerveztek: itt került nyilvánosságra „A tisztaság fogadalma” is, amely egységesíti és meghatározza a Dogma-filmek műfaját, és pontosan kijelöli a filmkészítés követendő szabályait. Lars von Trier, a nagy újító már a Birodalomban is használt dogma-filmes eszközöket, a szüzesség fogadalmának megfeleltethető „valódi” dogmafilmet azonban csak egyet készített: ez pedig az Idióták. A Dogma95 csoport felbukkanása után a szakma sokáig várta a filmek megjelenését, voltak olyan kritikus hangok, amelyek nem is vették komolyan a dán rendezők terveit. Az első Dogma-filmet Thomas Vinterberg mutatta be, a Születésnap a műfaj meghatározó alkotása lett. Az Idióták szintén 1998-ban került a mozikba. Sem Cannes-ban, sem Dániában nem volt akkora sikere, mint Vinterberg széles körben népszerűsített filmjének, azonban több nemzetközi díjat és jelölést is hozott, mind a rendezőnek, mind a Karent megformáló színésznőnek.

Az együgyűnek bármit elnéznek? (Idióták)

Az Idióták egy közösség neve, amely főleg kiábrándult értelmiségiekből áll. Vezetőjük szerint a mai társadalomban, bár ez evolúciósan nem értelmezhető, idiótának lenni a legjobb. Az együgyűeket szeretik és védelmezik, bármit megengednek nekik: a belső egyszerűség pedig talán mélységet és értékeket is teremt. A Dogma szabályai szerint eszköztelen, dokumentumfilmszerűen, kézikamerával felvett alkotás Karen csatlakozását követi figyelemmel. A nő feltűnően csendes, zavarodott teremtés, aki láthatóan örömmel társul az idiótákhoz, „Karen bármihez csatlakozott volna”,- jelenti ki az egyik szereplő. Hamarosan a külső szemlélő számára is nyilvánvalóvá válik, hogy az idiótaság csak Karen számára nyújt enyhet, megnyugvást, bár nem tudjuk, hogy mi elől: a csoport többi tagja számára csak a saját lustaságuk, tehetetlenségük, már-már elaljasodásuk igazolásául szolgál, és semmi köze a valódi együgyűség ártatlanságához. Ezt az a jelenet példázza a legerősebben, amikor egy valóban szellemi fogyatékos csoport jön látogatóba hozzájuk.

A film másik, talán legfontosabb jelenete egy kendőzetlen, pornószerű tömegszexjelenet: a durva naturalitás nem céltalan, a szereplők nem csak ruháikat, hanem a többiek felé mutatott maszkjaikat is levetkőzik, meztelenségükben valódi énjük is megmutatkozik, ami sokszor brutális, vadállatian egyszerű. Karen nem vesz részt az orgiában, nem is vetkőzik meztelenre, nincs szüksége rá, hiszen ő eddig is őszinte volt: egy ablakmélyedésben áll, alakját körülöleli a fény.

A film végén Karen válik az idióták egyetlen állhatatos, prófétaszerű alakjává, és kiderül valódi története, tragédiája is.

Táncos a sötétben – Aranyszívű szentek

Lars von Trier, akárcsak az Európa-trilógia esetében, a Hullámtörés, az Idióták és a Táncos a sötétben című filmjeit is trilógiaként határozza meg: ez a hármas az Aranyszív nevet viseli, mivel mindegyik film középpontjában egy jóságos, teljesen tiszta lelkű és szívű nőalak áll. Bess, Karen és a Táncos a sötétben Björk által megformált főhőse, Selma Jezkova szinte lehetetlenül önfeláldozó, már-már bibliai módon „szent” teremtések. Trier szerint a mai világ kiveti magából a szenteket: csodálatos nőalakjait válogatott kínzásoknak, betegségeknek és sorscsapásoknak veti alá, és kivétel nélkül elpusztítja, vagy tönkreteszi őket. Ez azonban nem a jóság, épp ellenkezőleg, a modern társadalom logikája felett alkotott keserű ítélet.

A Táncos a sötétben elrugaszkodik a Dogma-filmek szűk kereteitől, bár sok eszközét alkalmazza. Műfaja musical, ami persze nem fedi teljesen az igazságot. A zenés-táncos betétek azonban megkövetelik a Dogmától való elfordulást, a nagyobb fokú tervezettséget. Björk törékeny, egzaltált nőalakja furcsa kis madárként botorkál keresztül a filmen, ami egy kelet-európai vendégmunkás anya történetét mutatja be. Selma félig vak, és már fia születése előtt tudta, hogy szembetegsége örökletes. Azért érkezett Amerikába, és minden pénzét arra gyűjtögeti, hogy ki tudja fizetni a kisfiú műtétjét, azonban egy jóhiszeműségét kényszerűségből és gyávaságból kihasználó ismerőse a teljes összekuporgatott vagyonkáját ellopja tőle. Selma saját kezével öli meg a férfit, és befizeti a műtét árát, mielőtt a rendőrök elfogják. A siralomházban döntenie kell: fellebbez a halálos ítélet ellen, és megfogadja a (rendkívül drága) sztárügyvédet, aki biztosan megmentené az életét, vagy meghal, lehetővé téve ezzel azt, hogy a fia láthasson. Selma gondolkodás nélkül választja az utóbbit. Nyakán a kötéllel, a bitófa alatt énekelve furcsa jelképpé magasztosul: alakja egyszerre válik krisztusivá és Máriává, kezében a fiát jelképező szemüveggel (amire már nincs szükség) egy mai, torz piéta, aki önmaga is életét és ártatlanságát adja az esetleges megváltásért.

A komor történet ellenére A Táncos a sötétben Trier talán legkedvesebb mozija, szenzációs és érző alakításokkal - nem csak a főszerepben remeklő Björk, hanem mellékszerepben brillírozó Catherine Deneuve, vagy a „férfiak”, David Morse és Peter Stormare miatt is érdemes újranézni az alkotást. A film már-már borítékolhatóan hozta a „szokásos” díjakat 2000-ben (Cannes, Európai Filmakadémia nagydíjai), és legjobb filmdal Oscarjára is jelölték.

Folytatjuk...

A portré első része: Európai bűnök, ahogy Trier a tükörbe nézve látja

Miklya Anna

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Hozzászólások

Baden 2011-08-02 16:23:01
Nagyon tetszik az oldal, nagyon jók a cikkek. Annyit szeretnék hozzátenni, hogy szerintem Trier alakjai semmiképpen sem szentek bibliai értelemben, hiszen nem az Isten a legfontosabb a számukra, hanem egy másik ember, akinek a kedvéért a bűnt is vállalják (Bess), ami pedig a keresztény hit szerint elszakadás az Istentől, a szeretettől. Önfeláldozónak persze önfeláldozók.
Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.