Legnépszerűbb
Portré
2011-09-19 13:00:00

Kik írják a filmeket? (vol. 2.)

Tasnádi István: „A nyelvből élek”

Sorozatunkban a kortárs magyar film forgatókönyvíróit mutatjuk be. Tasnádi Istvánnal, a Made in Hungária, a Nexxt és a Finito nemzetközi hírű írójával beszélgettünk.

– Min dolgozol éppen?

– Most fejezem be a Bárka Színháznak írt darabomat, amely a West Balkan-tragédia kapcsán a fiatalok hétvégi szubkultúráját próbálja bemutatni. A munkacíme East Balkan. Nyáron Fonyó Gergő forgatott filmet Matula kalandpark című forgatókönyvemből. Még a vágószobában van a film, de amit láttam belőle, az alapján egy nagyon igényes magyar ifjúsági filmre van kilátás, márpedig ebből a műfajból a Pixar és a 3D dömping mellett döbbenetesen nagy hiány van nálunk. Közben az HBO-ban befejeződött az In Treatment írása. Az írócsapattal (Kovács Krisztina, Gigor Attila, Szekér András, Baráthy György) megnéztük az izraeli verziót, az amerikai verziót, és próbáltunk belőle egy magyar utas változatot csinálni. Ehhez negyven rész készült.

– Hány projektet futtatsz egyszerre?

– Egyszerre mindig több projekten dolgozom, ahogy általában minden szabadúszó. Ez azonban nagy hazárdjáték: előfordulhat, hogy nem jön be semmi, de abból is nagy baj lehet, ha minden zöld lámpát kap, és egyszerre kéne öt dolgot csinálni. 1996-tól öt évig dramaturgoskodtam a Bárka Színháznál, aztán a Krétakörnél dolgoztam, de miután annak megszűnt a társulata, nem szegődtem el sehova. Hogy az ember épp mit tud csinálni, az a lehetőségeitől függ. Az utóbbi időben például elkezdtem rendezni – de az ember csak akkor kezdeményezhet, ha pénzt is tud hozzá szerezni. Emellett ha jön egy megkeresés, és úgy érzem, hogy nekem való, hogy tudnék benne minőséget csinálni, akkor azt elvállalom.

– Milyen az, amikor nem jön be semmi?

– Akkor pánik van. Az utóbbi tizenöt évben egyszer fordult elő ilyesmi – most télen, amikor minden leállt. Érdekes érzés volt: visszamondták munkáimat, mert nem volt pénz sehol. Ekkor volt egy kemény másfél hónap, amikor nemhogy nem válogathattam a felkínált munkák között, de három projeketemet is lefújták.

– Szoktál arra gondolni, mi lenne, ha máshová születsz?

– Ez mindenkinek átfut az agyán, de nem érdemes vele foglalkozni. Dolgozom külföldi színházaknál is – Kölnben, Salzburgban, Stuttgartban, Berlinben – és látom, hogy ott mik a lehetőségek, hogy ott ezzel a teljesítménnyel az ember hol tarthatna… De mivel én a nyelvből élek, abból, hogy magyar nyelven írok, magyar történeteket, ezért nagyon ábrándozni nincs miért. Persze iszonyatos különbségek vannak a megbecsülésben, presztízsben vagy akár az anyagi elismertségben. De annak örülök, hogy évente legalább egyszer kijutok külföldre, és ott is csinálhatok előadást. Ilyenkor feltöltődöm, önbecsülésben is, hogy jobban bírjam az itthoni bozótharcot.

– Hogyan kerültél közel a színházhoz és a filmhez?

– Abból a nagy érzelmi gomolygásból, ami az ember kamaszkora, ez jött ki. Csináltam én mindenfélét: volt punk zenekarom, újságot szerkesztettem, verseket írtam, diákszínpadon játszottam, pörögtem. Lakótelepi gyerek vagyok, a haverokkal mindenfélét kitaláltunk, hogy ne haljunk bele az unalomba. Merthogy a nyolcvanas években nem sok lehetőségünk volt, elég redukált tere volt ugye a kultúrának vagy a szórakozásnak, egyáltalán a közösségi életnek. De azért annak is van valami varázsa, ha a sok tiltás között kitapinthatóak a korlátok, és tudod, hogy na jó, akkor ezeket kell áthágni. Mert attól, hogy tiltottak, büntettek minket, valahogy fontosnak tűnt az, amit csinálunk. Azt látom, hogy a mai fiatalok számára már annyira képlékenyek a határok, hogy elmennek a végletekig és tovább, és még az sem elég. Ez épp olyan frusztráló lehet.

– Hogyan nem lettél költő?

– A gimnáziumot másfél év katonaság követte – minden szempontból egy nagy lyuk az életemben -, aztán Miskolc, Veszprém, egyetem, színháztudomány szak. Az egyetem mellett verseket publikáltam, színikritikákat, színdarabokat írtam, így aztán sikerült kilenc év alatt elvégezni az egyetemet. Nem mondhatom, hogy a pályaválasztásom tudatos lett volna. Gondolom, abban a nagy pörgésben, abban az intenzív keresésben ez volt az, amiben a legtöbb örömet találtam. A költészettel pont azért hagytam fel, mert az éreztem, hogy olyan kulturális zárvány, amiben nem áramlik az élet. Költőként egyedül a szerkesztőmmel - Berkes Erzsébettel, ezzel a csodálatos szörnyeteggel - volt interakcióm. Amikor megjelent a Mozgó Világ, rohantam az Írók Boltjába, boldog voltam, hogy látom nyomtatásban a nevemet – azt hittem, hogy most valami átszakad, és megtörténik velem valami fontos, de ahogy teltek a napok, kiderült, hogy élő ember nem olvasta azokat a verseket. Végül néhány barátom szánalomból megvette a lapot és elolvasta. De nekem ez túl fontos volt ahhoz, hogy azt lássam: nem jutnak el senkihez a gondolataim, és így az egész narcisztikus és ráadásul hatástalan szócséplés marad. A színház ebből a szempontból is más. Megfogadtam, hogy nem publikálok több verset. Más kérdés, hogy a darabjaim tele vannak dalbetétekkel, illetve bizonyos darabokat versben írok.

A sok tiltás között kitapinthatóak a korlátok (Made in Hungária)

– Az első darabjaidat adott színészekre, társulatokra írtad?

– Így van, és tanulásnak nagyon jó volt. Színházasdit akartunk játszani, és írtam a haverjaimnak egy darabot. Színésszel dolgozni, helyzetre írni, épületre írni – sokszor a Krétakörben is így dolgoztunk. Ma már több olyan darabot írok, ami a négy fal között születik, és nem konkrét személyekre íródik, mert egyre nehezebben bírom a közös munkát. Egyre nehezebb figyelembe vennem a színészi vágyakat, a rendezői elképzeléseket. Ahogy az ember öregszik, egyre több tapasztalata van, és egyre nyűgösebb, nyilván szeret autoriter helyzetekbe kerülni, és azt mondja, jó, majd én eldöntöm. De ez óriási csapda, úgyhogy csakazértis ráveszem magam a közös munkára, mert különben az ember elveszti a nyitottságát, és egy rugalmatlan barom lesz. Ezt pedig nem szeretném.

– Mikor a Made in Hungáriá-n együtt dolgoztunk, meglepve tapasztaltam, hogy extrém körülmények között is tudsz írni, sőt: amit így leírsz, az szinte már a végső változat. Hol sajátítottad el ezt a technikát?

– Olyan szinten megszoktam, hogy stresszhelyzetben, folyamatos nyomásban kell dolgoznom, hogy ha egyedül vagyok, magammal, nyugalom van, időm van, akkor előbb le kell higgadnom, hogy egyáltalán írni tudjak. Ez abból is fakad, hogy olyan munkákban vettem részt, mint a Feketeország, amikor például elmentünk egy táborba, egész nap dolgoztunk, előbb külön-külön – a színészek is, én is -, aztán mindenki megmutatta, mire jutott. Ez egy olyan éles helyzet, ahol nincs idő tökölődni, meg kell mutatni a félkészt, a rosszat. Ezt szoktam meg, úgyhogy ezeket a kockázatos helyzeteket szívesebben bevállalom, és nem kotlok addig a szövegen, amíg nem érzem 110 százalékosnak.

– Mindennap írsz?

– Nem. Van, amikor hetekig, egy hónapig nem írok. Ami nem azt jelenti, hogy nem dolgozom. Mindig van egy adott téma, egy adott darab, egy adott film a fejemben, és az jár, azt érlelem, ám előbb-utóbb eljön a kritikus pillanat, amikor el kell dobni kapát-kaszát, leülni és leírni. Ha éppen akkor nincs erre módom, akkor iszonyú ideges leszek. Ezt így tíz év után a feleségem is megérzi, hogy mikor kell békén hagyni, inkább nem is szólni hozzám, hisz úgyis használhatatlan vagyok. Ilyenkor dühödten írok napokig. Tíz-tizenkét nap alatt meg tudok írni egy forgatókönyvet – persze csak ha már kész van a fejemben. Egyébként akármennyi időm lehet, ha csak egy jó nyitójelenetem van, akkor ülhetek ott akár hetekig a papír fölött, nem fog megszületni semmi.

– Az érlélés és a megírás között nem vetsz semmit papírra?

– Jegyzetelni szoktam, mert szita az agyam. Cetlikre írkálok, aztán beledobálom őket egy mappába. Amikor jön a megírás, ezeket előveszem. Amikor jön a kotlási időszak, mint ahogy a kotlós is belázasodik, és elbújik valahova, ugyanúgy engem is elkap az alkotói láz, és eltűnök a világ elől. Nagyanyámnak van egy vidéki háza, nyáron oda szoktam kijárni dolgozni. Kávéházban is szoktam írni, vagy egyszerűen egy padon vagy a kocsiban. Amíg pici gyereked van, esélyed sincs otthon írni. Amikor aztán bekerül óvodába meg iskolába, akkor vannak délelőttök. De azt tapasztaltam, hogy tényleg nem jó, ha a családi életteredet összekevered a munkahelyeddel.

– Az elmúlt 15 évben mit tanultál a drámáról?

– Tizenöt év alatt jó sok tapasztalatot lehet szerezni, de még mindig van mit tanulnom. Talán ma már kicsit jobban értem, hogy mitől működik egy szituáció. Vagy hogy hogyan lehet azt egy másik ember számára érdekfeszítően tálalni. Egyébként szeretem az elméleteket, olvasni is, gyártani is. Tanítom a kreatív írást, de nem vagyok doktriner típus. Hisz ma már nincsenek olyan szinten követendő példák és trendek a színházban, mint mondjuk Molnár Ferenc és Lengyel Menyhért idejében, formanyelvében színház és színház között hatalmas különbségek vannak. A film már sokkal inkább sematikus, azt látom, hogy a színházban sokkal bátrabban lehet kísérletezgetni, talán azért is, mert kevesebb pénzből készül. A filmben sok biztonsági kört látok. A zsánerfilm, az nálunk például csak romantikus komédia lehet. Ez pedig röhej. Amit ma Magyarországon közönségfilmnek nevezünk, az igazából a bohózat, márpedig ez csak nagyon kis szelete a közönségfilmnek. Mondjuk egy maníros művészfilmen is ugyanúgy fel tudom húzni magam, mint ezeken az un. sikerfilmeken.

– Saját filmjeiddel elégedett vagy?

– A Citromfejet szeretem, kisjátékfilm volt, nulla forintból, lendületből megcsináltuk. A Nexxtbe mindenfajta felkészültség nélkül vágtunk bele, kaptunk egy lehetőséget, ami egész egyszerűen túl korán jött, nem tudtunk vele élni. Sokkal jobb volt a színházi előadás, mint a film. A Nexxt kudarc nekem. A forgatáson értettem meg, hogy ez és a színház két külön világ, különböző szabályokkal, amiket nekem meg kell tanulni, ha filmeket akarok írni. És akkor, tíz éve kezdtem el a forgatókönyvírást tanulni. A Made in Hungáriát nagyon bírom, mert műfajában teljesíti azt a célt, amit vállal, amiért elkezdtük, sőt egy fokkal izgalmasabb, innovatívabb is annál, mint amit ránézésre gondolni lehetne róla. Több van benne, nem csak a szokásos megúszás. Nagyon szeretem, kinn van a polcomon.

– Vannak megvalósulatlan, le nem forgatott forgatókönyveid?

– Például a Kiküldetés. Hutlassa Tamás producer keresett meg annak idején, hogy Elbert János történetéből írjak forgatókönyvet, egy politikai thrillert. Hiába nyertük meg a Hartley-Merrill forgatókönyvírói pályázatot, hiába lettünk harmadikok a nemzetközi versenyben, sajnos azóta sem történik a projekttel semmi. Pedig épp azért szeretek felkérésre, közvetlenül a producerrel dolgozni, mert így nagyobb esély van rá, hogy elkészül a film. És a filmnél még fontosabb, hogy eljusson a végéig a dolog – a színháznál nem feltétlenül veszik kárba a munkád, legfeljebb „könyvdráma” lesz belőle.

A fajok eredete című új drámád az evolúció kérdéseit feszegeti. Mi vonzott a témában?

– Hiszem, hogy a világ nem annyi, mint amennyit látunk belőle. A fajok eredetében az evolúcióelméletet vizsgáltuk meg a magunk módján, játékosan megpróbáltuk az elméleten tátongó lyukakat betömni. A nagy kérdésekre mindig dogmatikus válaszok születnek, de valójában az a lényeg, hogy semmit, semmit, semmit nem tudunk. Legfeljebb megérzéseink lehetnek – ez az intuíció, a hit lényege. Irigylem a megvilágosodott embereket, az a legnagyobb adomány: átszakítod a látszatvalóságot, és belátsz valahová, amiről addig csak sejtésed volt.

– Íróként mi az erősséged / gyengeséged?

– Inkább a gyengeségemről tudnék beszélni, az pedig a kitartás hiánya. Nem dolgozom ki minden esetben a legteljesebben a szöveget. Hamar bele tudok unni saját magamba. A kitartás, a sziszifuszi alaposság hiányzik belőlem, mindig is hiányzott. Hamar megragadja az érdeklődésemet valami, azzal boldogan eljátszadozom egy ideig, majd hirtelen megunom, és otthagyom. Ezért van az - főleg a darabokra igaz ez -, hogy olyan szövegekből, amik a kétharmadig nagyon sütnek, nagyon visznek, hirtelen - pukk! – kifogy a lendület. Amúgy is az utolsó kétharmadot a legnehezebb megírni. Mostanra végre felismertem ezt a hibámat, és elkezdtem rajta dolgozni.

– Forgatókönyv vagy dráma?

– A forgatókönyv sokkal inkább alkalmazott műfaj, mint a dráma. Az igazi nagy magyar drámák nyolcvan százalékát könyvdrámának, irodalomnak tekintették sokáig. Az ember tragédiáját, a Bánk bánt is inkább olvasni lehetett, mint nézni. Forgatókönyvet így ritkán olvasunk. A drámákat kiadják, kirakják a polcra, és ugyanúgy megvan otthon, mint egy regény. Viszont ha a forgatókönyv nem kerül rá a vászonra, akkor nem csináltál semmit. Akkor az kidobott idő és energia volt. Ezért a filmnél nagyon fontos, hogy legyen produceri és rendezői szándék, vagy egyáltalán esély a megvalósulásra. Ezért minél kézzelfoghatóbb a megvalósulás, én annál lelkesebben írok.

– Film vagy színház? Rendeznél filmet?

– A színház sokkal szabadabb, frissebb, gyorsabb reagálású műfaj, de a filmet is élvezem. Annyira technikai műfaj, olyan sok mindennek kell együttállnia ahhoz, hogy az a snitt jó legyen. Viszont ha tényleg jó lett, akkor az örökre jó. Nem mondom, hogy nem rendeznék filmet – ahogy előbb-utóbb Bereményi is belecsöppent -, de biztos, hogy nem vagyok kész rá, rengeteget kell tanulnom. A forgatásokon csak ámulok, hogy mennyi mindenre, mennyi apró technikai részletre kell figyelni. Én ezeket a csapdákat nem látom, csak a színészt nézem hülyén, és nem a kamerán keresztül, annyira más tudatállapot a film és a színház.

– Ki a bizalmi olvasód?

– Van egy szuper olvasóm, a gyermekeim anyja, Jeli Viki. Nagyon jó szemű dramaturg és író – írtunk közösen egy gyerekkönyvet is. Neki meg szoktam mutatni egyből, sőt néha még közben is. És működik a dolog, mert pontos és elfogulatlan kritikusom.

– Visszanézve milyen közös elemeket, ismétlődő mintákat látsz a műveidben?

– Nem tudom, majd a nyugdíjban ráérek ezen töprengeni. Ha megpróbálom három lépés távolságból nézni, akkor ahhoz képest, hogy költőként mennyire magánmitológiákat ír az ember, a film és a színház sokkal közösségibb műfaj, és maguk a problémák is sokkal inkább közösségcentrikusabbak. Nem az én nagy harcom, az egzisztenciám, az útkeresésem a téma. Olyan parabolákat igyekszem felmutatni – nyilván a személyesen keresztül -, amihez emberként lehet köze akárkinek. A másik, amiből talán felismerhető vagyok, az a nyelv. Büszke vagyok rá, hogy a darabjaim ha különböző témákat is dolgoznak fel, közös bennük az, ahogyan megszólalnak.

– Vannak-e írói céljaid?

– Töredelmesen be kell vallanom, hogy nincsenek különösebben. Ahogy telnek az évek, sokkal inkább emberi céljaim lesznek, semmint művésziek. Emberi célokat szeretnék megvalósítani saját magammal kapcsolatban, és a közvetlen környezetemmel, a közösséggel való találkozásaimban is. Ezt most fontosabbnak tartom, mint mondjuk hogy megjelenjen egy újabb drámakötetem. Írás nélkül is csonka lenne az életem, de ha mindent feladnék az írásért, akkor is borzasztó boldogtalan ember lennék. Ez így együtt ér valamit. Ez a 15 év megtanított erre.

Köbli Norbert

(nyitókép: Dusa Gábor)

Portrésorozatunk első része: Lovas Balázs: „Nyitott szemmel kell járnom a világban”

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.