Legnépszerűbb
Portré
2011-08-30 19:00:00

A pillanat összetevői

Korcs szerelmek Iñárritu bábeli világában

A mexikói rendező csavaros történetei rendre ugyanarról szólnak: értékválság, elidegenedés, káosz, kárhozat és (olykor) megváltás.

Ha létezik katolikus rendező, akkor számomra Alejandro González Iñárritu az, s nem csupán azért mert Bábel című filmjével 2006-ban Cannes-ban – a rendezői és a technikai díj mellett – elnyerte az ökumenikus zsűri nívódíját. A film mindezek mellett besepert egy Oscart, egy Golden Gobe-ot és egy BAFTA-díjat, a szakma mégis fanyalog, ha a Bábelről van szó.

Káosz és valóság

Tény, hogy Iñárritu saját magának is magasra tette a lécet első mozifilmjével, a 2000-ben bemutatott Korcs szerelmekkel, amit valóban nehéz felülmúlni. Hosszú éveken keresztül úgy tűnt, hogy a mexikói rendező is csak önmagát ismétli. A Javier Bardem megszokottan ütős alakításával bemutatott Biutiful 2010-es premierjéig azt gondolhattuk, hogy Iñárritunak csak egy sémára képes mozogni az agya, mivel a Korcs szerelmek, majd amerikanizált változata a 21 gramm és a Bábel is ugyanarra a dramaturgiai fogásra és létfilozófiára épül.

A filmek in medias res indulnak, azzal a pillanattal, mikor a szereplők útja kereszteződik. A forgatókönyvek a Káosz-elmélet Pillangó-hatás elvét követve – miszerint az egymásra ható, bonyolult rendszerek kezdeti feltételének apró változása nagymértékben megváltoztathatja a rendszer hosszú távú működését – görgetik tovább a történetet, szeletelik az időt és teret, hogy a nézők végigkövethessék a több szálon futó cselekményt. A kezdő pillanat összetevői egy tragikus esemény hatására megváltoznak, így a szereplők élete is kibillen a megszokott kerékvágásból. Ez önmagában elég lenne egy jól felépített drámai szerkezethez, Iñárritu azonban első filmjeiben párhuzamosan futtatja a történeteket, ezzel erősítve a nézőben a káosz érzetét, ám a film előre haladtával mind több összefüggést, törvényszerűséget, majd rendet vagyunk képesek felfedezni. A mexikói rendező eddig minden filmjében erős valóság- és karakterábrázolással élt, s az általa kialakított világ nem csak a Káosz-elmélet, hanem a katolikus egyház dogmáinak is megfelel.

Hitdogmák a filmvásznon

Az Iñárritu-filmek természetesen nem dogmákról, rítusokról vagy a szentek életéről szólnak. Történeteiben az Isten képére teremtett ember inkarnációi jelennek meg: mindegyikőjükben jelen van a jó, ám a körülmények alakulása és saját hibáik tragédiák sorozatát indítják el, amelyek ellen már nem tudnak védekezni.

Zavarjuk ott össze nyelvüket...

Az Iñárritu által felsorakoztatott, és vakvágányra vezetető bűnök abszolút maiak, mégis igazodnak a Biblia alapvetéseihez. Szinte lajstromba lehetne szedni, hogyan von párhuzamot a Mózes-i törvények és a mai vétkek között. A bűn a legdifferenciáltabb módokon jelenik meg szereplői életében: a sztárkultusz, az ön-, és pénzimádat (Ne legyen más istened!), a családi kapcsoltok elembertelenedése (Tiszteld anyádat!) a bankrablás, megélhetési bűnözés, (Ne ölj! Ne lopj!) a Jákób-Ézsau-i testvér-rivalizálás (Ne kívánd, ami a másé!), a ma már teljesen elfogadott, de a Biblia tanítása szerint szexuális bűnöknek tekintett oninizálás, bujaság, házassági hűtlenség és válás bemutatásáig (Ne paráználkodj!).

Míg a Korcs szerelmek mexikói kutyaviadalai, guberáló főhőse, de még a szupermodell Valeria élete is távol áll tőlünk, addig a Bábel szereplői hétköznapi emberek, akik ugyan a világ különböző pontjain élnek, problémáikban mégis univerzálisak. Saját fiainkat látjuk az apa elismeréséért egymással vetélkedő arab testvérpár indulataiban, lányainkat a tokiói bakfis önpusztító vágyában, s a mexikói bevándorlók kiszolgáltatottságának párhuzamát sem kell túl sokáig keresnünk, elég ha csak eljutunk a Munkaügyi Központ bejáratáig. Iñárritu rendezésben még Brad Pittnek is elhisszük, hogy az amerikai férfi nem egy szupermen, hanem az apaszerepet felvállalni képtelen, gyenge férj, frusztrált ember. Az amerikai felség, Cate Blanchett pedig csupán egy anorexiás ideggörcs, akinek első ránézésre legnagyobb problémája az, hogy az arab sivatagban nem jut lájtkólához...

Korunk Bábelét látjuk itt, ugyanazt, amelyről így szól az Úr Mózes első könyvében: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, … és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban. Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét.

Mert ugyan „egy nép vagyunk”, karnyújtásnyira került egymástól Japán, Amerika, Mexikó vagy a marokkói sivatag, mégis bábeli világot mutat Iñárritu filmje. Ahol a szereplők önmaguk világába zárva őrlődnek, nincs közös nyelvük. Nem csak a szavaik üresedtek ki, hanem a jelek, a jelzések is elvesztették értelmüket. A közös nyelv jelentéstöredékeiért harcolnak a tragédia peremén egyensúlyozva: kinek egy arab falu kunyhója, kinek a sivatag forrószele, kinek a felhőkarcoló harmincadik emelete jut magánpurgatóriumúl.

A rendező egyenlő esélyt ad a nyelvnek és a káosznak, egyenlő esélyt a megváltásnak és pokolnak. A tragédia tisztítótüzéből úgy tűnik győztesként kerül ki az amerikai házaspár (Brad Pitt, Cate Blanchett), valamint a japán kamaszlány (Rinko Kikuchi) és édesapja, akik megtalálják egymás felé a verbalizmus nélküli kommunikáció jelzéseit, s ezzel (talán) túl tudnak lépni saját bábeli jel-, és nyelvzavarukon. A mexikói dada (Adriana Barraza) és az arab fiú (Boubker Ait El Caid) azonban vesztes marad: hiába üvöltik a hivatalnokok arcába érzéseiket, indulataikat, saját kasztjukból nem léphetnek ki.

A Bábel nem mentes az egyházkritikától sem. A filmben a keresztény kultúrát képviselni hivatott „fehérek” ahol csak lehet megszegik a szeretet-parancsolatot mind Isten, mind az emberek felé: magára hagyják a kiszolgáltatottat, a beteget, a haldoklót, és semmibe veszik a szeretet kapcsolatokat. A film „legkeresztényibb” gesztusait sem fehér emberek viszik véghez, hanem egy arab ópiumszívó öregasszony, és egy japán rendőr, akik képesek odafordulni a szenvedő felé. Mint ahogy a legemlékezetesebb alakításokat sem a hollywoodi sztárok, hanem a mexikói, arab és japán színészek vonultatják fel Iñárritu Bábelében.

Miklya Luzsányi Mónika

A mexikói újhullám jeles képviselője 1963-ban született Mexikóban. Tanult filmkészítést, színházat, karrierjét lemezlovasként kezdte. A '90-es években egyike lett a legfiatalabb mexikói tv-producereknek, s a legfontosabb televíziós társaságnál dolgozott, a Televisa-nál, míg meg nem alapította saját produkciós cégét, a Zeta Films-t. Ekkor reklámokat kezdett el készíteni a mexikói televíziónak, s ezek mellett folytatta filmes tanulmányait. Készített reklámokat többek között a Nike-nak és több metamfetamin- ellenes kisfilmet is gyártott. Első nagyjátékfilmje, a Korcs Szerelmek (Amores Perros, 2000) Cannes-ban elnyerte a Kritikusok Hetének díját. A csavaros, több szálon futú történet Mexikóvárosban játszódik, ahol egy szerencsétlen autóbaleset radikálisan megváltoztatja három ember életét. 2002-ben mutatták be a 110901 című, Cézár-díjjal jutalmazott omnibuszfilmet, ami a szeptember 11-i eseményeknek állított emléket 11 rendező (köztük Iñarritu) kisfilmjével, melyek egyenként szimbolikusan 11 perc 9 másodperc hosszúságúak lettek. A 21 Gramm (2003) meghozta a rendezőnek a nagy áttörést – az elkerülhetetlen halál pillanatában az emberi lélek 21 grammal lesz könnyebb. A Korcs szerelmekhez hasonlóan itt is három ember sorsa rajzolódik ki, akiket egy véletlen baleset sodor egymásnak. Megrázó és mély film az elmúlásról, az emberi lét értéktelenségéről, a szerelemről és összetartozásról, a bosszúról, a hitről, az akadályok legyőzéséről, a végzetes traumák és törések feldolgozásáról. A film számos díjat söpört be bemutatása után – szerkezetében is hasonló a Korcs szerelmekhez, ám jóval amerikaibb, egyes kritikusai szerint: giccsesebb, mint a debütopus. A 2006-os Bábel ugyancsak három történetet dolgoz fel, egymásba fonódó szálakkal – a három film nem véletlenül követ hasonló dramaturgiát: a forgatókönyveket Guillermo Arriaga írta, akivel a rendező munkakapcsolata a Bábel után megszakadt. "A Bábelt az a morális, belső igény hívta létre, hogy megtisztuljak és beszéljek mindarról, ami betöltötte a szívem és az elmém - mondja a rendező. - A legnagyobb élmény az volt számomra, hogy elkezdtem forgatni egy filmet az emberek közötti különbségről, arról, ami elválaszt bennünket, a fizikai és nyelvi korlátokról. Útközben rádöbbentem, hogy valójában arról készítek filmet, ami összekapcsol bennünket: a szeretetről és a fájdalomról” – mondta a rendező filmjéről. Legutóbbi, 2010-ben készült alkotását, a Biutifult a rendező édesapja emlékének ajánlotta – a filmben főként a család és a családot körülvevő szeretet mágikus erejéről mesél a nézőnek, a tőle már megszokott kirakós-játék-technikával és elképesztően naturalista képekkel. A mexikói rendező filmjei különösen aktuálisak a ma emberének, mivel pont azokról az értékekről vall, amiket lassan elfeledtet és kigyomlál belőlünk ez a kegyetlenül és értelmetlenül gyors tempót diktáló, érzelmi sterilitásba fulladt „szép új világ”.
Sz. F.
Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.