Legnépszerűbb
Portré
2011-11-04 16:00:00

Kik írják a filmeket? (vol. 3.)

Hegedüs Bálint: „A profizmus önmagában nem elég”

Sorozatunkban a kortárs magyar film forgatókönyvíróit mutatjuk be. Ezúttal Hegedüs Bálinttal, a Mázli Filmszemle-díjas írójával beszélgettünk.

– Min dolgozol éppen?

– Most leginkább a Nemzeti Filmalapnak dolgozom mint forgatókönyv-fejlesztő. Korábbról pedig van két olyan Európát megjárt filmtervem, amelyeknek komoly előtörténete van, és amelyek reményeim szerint nem állnak le. Az egyik a Tiltott nyelv, egy menekülttáborban játszódó történet, amelynek Keményffy Tamás a rendezője, a másik a Liza, a rókatündér, egy dán-német-magyar koprodukció, ami Ujj Mészáros Károly elsőfilmje lesz, ha elkészül. Közben vannak tévés munkák is.

– Szeretsz a tévének dolgozni?

– Nagyon. A tévé igen hálás írói műfaj tud lenni, hiszen míg egy nagyjátékfilm az ötlettől a megvalósulásig minimum három év alatt jut el, addig egy tévés forgatókönyv jóval hamarabb a képernyőre kerülhet. Márpedig fontos, hogy az ember egy ilyen belátható időtávon belül is találkozzon a saját munkájával. Nagyon szeretek olyan produkciókban résztvenni, ahol a rendező, a producer, a csatorna komolyan veszik a feladatot, és nem csak egy letudandó projektről van szó, hanem igényes alkotásról. Szerencsére van ilyen – Magyarországon is -, ha nem is ez a jellemző.

– Mit gondolsz a magyar forgatókönyvírásról?

– Magyarországon a filmírás sokáig a film mostohagyereke volt. A rendszerváltáskor megszűntek azok az alkotói műhelyek, ahol tanulni lehetett a forgatókönyvírást, és kialakult egy olyan szemlélet – ennek sok oka volt -, hogy a forgatókönyv ugyan kötelező része a pályázatnak és a filmkészítésnek, de nem meghatározó munkafolyamat. Úgy láttam, hogy az MMK utolsó éveiben volt egy erős szándék arra, hogy a forgatókönyvírást visszaemeljék a maga fontos helyére, de a szándék nem tudott megvalósulni. Azt gondolom, ebben a most kialakuló új rendszerben már valóban komoly hangsúlyt fektetünk a forgatókönyvre és a fejlesztési folyamatra.

– Forgatókönyv-fejlesztőként mi a feladatod a Nemzeti Filmalapnál?

– Az elmúlt években a Fade In Script Consulting tagjaként rendszeresen dolgoztam dramaturgként, szkript doktorként, írók, rendezők, producerek segítőjeként. Ez egy nagyon alázatos műfaj. Fejlesztőként nem arról van szó, hogy a saját álmaidat, a saját művészi ambíciódat kell megvalósítani, hanem azonosulni kell az alkotó elképzeléseivel, segíteni kell neki, hogy a lehető legjobban, legátélhetőbben mesélje el a történetét. Én ezt nagyon élvezem, mert olyan univerzumokba léphetek így bele, olyan dolgokat élhetek át, amikhez egyébként nem sok közöm lenne. A Nemzeti Filmalap abban érdekelt, hogy jó filmek készüljenek, a fejlesztők pedig segítségére legyenek az alkotóknak; ne vezessük, hanem támogassuk őket. Azt remélem, hogy az alkotók, a pályázók is hamar belátják, hogy a Filmalapnál mindenki jót akar nekik. Íróként tudom, hogy nem ciki segítséget kérni, sőt. Vagy azért, mert a tanács egészen új kapukat nyit ki a szerző előtt, vagy azért, mert megerősíti a maga igazában.

Az a jó, ha az ember nem zárkózik be (Mázli)

– Hogyan lettél forgatókönyvíró?

– Autodidaktaként kezdtem a pályát, nem végeztem hivatalos íróiskolát. Apukám a nyolcvanas évek elejétől világosítóként dolgozott a filmgyárban, és én gyerekként nagyon sokat jártam forgatásra. A kilencvenes évek elején elvégeztem egy segédoperatőri tanfolyamot, és akkor egyszer csak jött egy ötlet, egy meg nem valósult filmötlet, A másik meccs, amit egy barátommal megírtunk, és ez meglepetésünkre felkeltette egy csomó ember figyelmét. Kardos István forgatókönyvíró (1942-2002), a Duna TV dramaturgja – későbbi mentorom - szintén olvasta a könyvet, és megvásárolta a csatornának. A film nem készült el, én pedig egy merész húzással átkerültem a Barátok közt-be storylinernek, ahol nagyon sokat tanultam, fejlődtem, de előbb-utóbb rájöttem, hogy más típusú, más formátumú történeteket szeretnék elmesélni, így végül is eljöttem. Belevágtam a saját pályámba, és követtem, amit annak idején Kardos tanácsolt: írtam. Mikor a forgatókönyvírás „titkáról” faggattam, csak annyit mondott: „Bálint, én nem fogok neked tanítani semmit, kezdj el forgatókönyvet írni, évente legalább kettőt írjál meg, és akkor előbb-utóbb jók lesznek.” Igaza volt. Nagyon fontos az elmélet, de az a legfontosabb, hogy az embernek legyen egy története, amit el akar mesélni, és azt el is mesélje. Az a titok, hogy csinálni kell.

– Csak írsz, és egyre jobb leszel?

– Öregszem, és ezt nagyon élvezem. Harmincévesen másként láttam a világot, sokkal egyszerűbben. Most lassan negyvenéves leszek, és a mi szakmánk olyan, ahol nem árt a kor, sőt: csak használ. Az író egyre jobb lesz, ahogy öregszik. Ilyen szempontból sajnálom a színészeket, akik kiöregednek szerepekből.

– Szívesen írsz másokkal közösen?

– Nagyon élvezem, ha együtt lehet dolgozni valakivel, mert az ember egyrészt önmagától nagyon lusta – legalábbis én -, másrészről be van zárva a négy fal közé, ami pont egy ilyen társasjátékos műfajban mint a filmkészítés nem ad elég impulzust, szempontot. Ezért mindig arra törekedtem, hogy legyenek körülöttem más forgatókönyvírók is, és legyen ott a rendező vagy a producer, aki megint más szemszögből tud ránézni, rávilágítani a projektre. Az a jó, ha az ember nem zárkózik be, hanem kinyitja a kapukat.

– Hogyan viseled az írást mint magányos tevékenységet?

– Amikor az ember leül a számítógép elé, és elkezdi leírni a kész művet, az a jutalomjáték. Nálam ezt megelőzi egy kemény fejlesztőmunka, hónapokig tartó beszélgetés, vázlatírás, konzultáció. Úgy szoktam dolgozni, hogy először is, ha van egy felkérés, akkor a rendezővel, producerrel töviről-hegyire végigbeszéltem a történetet, és amikor leülök írni, akkor már legyen mögötte egy karakter, legyen egy sors, egy ív, egy mondanivaló. Maga az írás ekkor már tényleg csak jutalomjáték.

Egy tévés forgatókönyv hamarabb a képernyőre kerülhet (Hacktion)

– Felírod az új ötleteidet?

– Nagyon kevés jó ötletem van, de ami van, azon akár éveken keresztül is nagy lelkesedéssel és kitartással dolgozom. Sosem fordult még elő, hogy kész történettel a fejemben keltem ki az ágyból, hanem látok valamit a világban, ami nagyon megérint, találkozom egy érzelmi szituációval, ami elkezd bennem mozogni. Azt a kis magot elültetem, az elkezd kinövögetni. Egy ideig figyelgetem, hogy akkor ebből gaz lesz, és ki kell tépni, vagy gyümölcsfa, és akkor elkezdem ápolgatni, gondozni. Sok ötletem volt, amit kigyomláltam, mert nem éreztem elég személyesnek.

– Mit keresel egy filmötletben? Mitől jó egy filmötlet?

– Ha nézek egy filmet, óvodásként ülök be, és azt várom, hogy érzelmileg hasson rám, ragadjon ki, vigyen el egy olyan világba, ahol számomra valami érzelmileg fontosat tartogatnak. Nagyon szeretek sírni is, nevetni is a filmeken. Ezek az érzelmek valami komoly drámai konfliktusból fakadnak, amik megmozgatják az embert zsigerileg. Akkor érzem úgy, hogy most már leülhetek, és megírhatok egy forgatókönyvet, ha van benne két-három olyan emlékezetes pillanat, ami valami katartikusat, emberit tud elmondani rólam, a világról, valami, ami megérdemli azt a sok munkát és pénzt, amit a filmkészítés igényel. Amikor nyomkodni kell a billentyűket, azt élvezem a legkevésbé. Ha olyasvalakivel beszélek, akinek érzem, hogy fontos a történet, és érzem, hogy testet ölt, élettel telik meg a történet, az viszont katartikus. És ha ez visszaköszön a vásznon, az még szebb érzés.

– Van sajátos munkamódszered?

– Van. Évek óta télen-nyáron biciklivel járok munkába. Ez annyira autónom idő, az a félóra oda, meg a félóra vissza – ilyenkor teljesen egyedül vagyok, és ilyenkor gondolkodom a leginkább hasznosan. Ha le kell ülni, és meg kell írni a forgatókönyvet, azt otthon csinálom. Sokáig a konyhaasztalon írtam, mert a dolgozószobám egyben a gyerekek játszószobája is. Aztán a negyvenhez közeledve úgy éreztem, eljött a pillanat, hogy vegyek magamnak egy íróasztalt, és akkor megvettem. Otthon sok olyan helyzet van, hogy a gyerekek köröttem szaladgálnak, játszanak, meg én is játszok velük, jön a feleségem, a múzsám, Sári – akinek rengeteget köszönhetek -, és azt mondja, hogy el kell vinni a kutyát beoltatni, és akkor az ember egyszerre csinál mindent. A legjobban éjszaka szeretek dolgozni, amikor véget ér a nap, jól bekávézom, nem csörögnek a telefonok, csak a munkára koncentrálok.

– Íróként van hová fejlődnöd?

– Érzékeny embernek tartom magam. Azért foglalkozom történetmeséléssel, mert úgy érzem, a film fantasztikus lehetőség arra, hogy az ember nagy történeteket, nagy érzéseket átadjon másoknak. Amiben fejlődöm, hogy egyre inkább filmes eszközökkel, képekkel, érzékenyen – a drámai vénámat fejlesztve – írok. A profizmus önmagában nem elég, kell az is, hogy az ember valami nagyon mély igazságra tapintson rá. A forgatókönyvírás számomra arról szól, hogy az ember beengedi a Szentlelket a szívébe. Én magamtól nem tudnék sok mindent elmesélni, a forgatókönyvírás teremtő folyamat, spirituális folyamat, amikor az ember kap dolgokat – a megfelelő aláhúzandó, hogy honnan -, kap az ember érzékenységet és figyelmet arra, hogy valami fontosról beszéljen.

– Ha megvan az érzékenység, megvan a gondolat - mi az, amit az író szakmailag még hozzátehet?

– Sokfajta elmélet van, de Arisztotelész óta mindig ugyanarról van szó, minden elmélet egy irányba mutat: először is kell hogy legyen egy olyan hősöd, aki valamiért érdekes, be kell mutatni élete legfontosabb konfliktusát, érzékeltetni kell, hogy ez nem csak számomra, a nézőnek, hanem számára, a karakternek is a legfontosabb konfliktus, és aztán ezt a hőst össze kell törni diribarabokra, meg kell ölni a régi embert, fel kell építeni az új embert, az új világot, amiből a célját elérheti. A hősnek képviselnie kell egy olyan igazságot, ami a film üzenete lesz, amit nézőként haza tudok magammal vinni. Sok munkával, szakmai hozzáértéssel ehhez már hozzá lehet tenni a történetet. A szakmai rész nem más, mint bizonyos keretek betartása. A néző bizonyos keretek között hajlandó befogadni a történetet. Ha ezeket a kereteket átléped – és át lehet lépni -, akkor ingoványos talajra tévedsz, és akkor egyáltalán nem biztos, hogy a néző hajlandó érzelmileg veled tartani a történetben.

– Tehetség, kitartás, szaktudás. Melyik a legfontosabb?

– Ez a három dolog összefügg, ez a három tulajdonképpen egy. Akiben nincs kitartás, az nem tehetséges. Sokkal több pénzt lehet keresni, sokkal nagyobb sikereket lehet elérni az élet más területein, mint forgatókönyvírással. Nagyon sok munka kell hozzá. Azt mondanám, a tehetség és a kitartás kilencvenhét százalék, a szakma három, de nagyon fontos százalék.

– Szerinted van olyan közös dolog az írásaidban, amiről Hegedüs Bálintot, az embert meg lehet, fel lehet ismerni?

– Minden ember lelki kávéházában sok-sok figura ül a törzsasztalnál, és az mind autonóm személyiség. Az én törzsasztalomnál is sokféle ember ül: egy apuka, meg egy olyan srác, aki arról álmodott, hogy válogatott focista lesz, és könnyes szemmel énekli a Népstadionban a Himnuszt, aztán egy olyan srác, aki fél évre el szeretne menni halászinasnak a Tiszára, és folytathatnám. Ott ülnek, és valamelyiküket mindig be tudom vonni a történetbe. Minden forgatókönyvben egyszerre használom ezeket a személyiségjegyeket. Hogyha csak egy hangja lenne az embernek, az alkotónak, az unalmas lenne. Azokat a filmeseket szeretem, akik ha hasonló filmeket is csinálnak, mindig meg tudnak lepni valamivel. Ilyen például Innaritu, aki a Biutiful-lal szerintem élete legjobb filmjét készítette el.

– Ki a hipotetikus néződ?

– Elsősorban én vagyok a hipotetikus nézőm, másodsorban pedig az, akivel együtt dolgozom. Első körben mindig azt vizsgálom, hogy szerintem hiteles-e, amit írtam, aztán azt, hogy akikkel együtt dolgozom, azok hitelesnek tudják-e, akarják-e megélni. Ha igen, akkor jó esély van rá, hogy a néző is hitelesnek élje meg a filmet. Ahogy a mainstream filmek, úgy az artfilmek között is sok giccses van. Attól lesz egy történet giccses, hogy egyrészt nagyon meg akar felelni egy feltételezett nézői ízlésnek, másrészről pedig több akar lenni, mint saját maga. Szerintem ez a giccs. Azok a filmek működnek, amikor egy film önmaga akar lenni. Sok film pengeélen táncol; a Táncos a sötétben például nem giccs, azon századszorra is tudok sírni.

– Tanítasz is. Milyen tudást adsz át a diákjaidnak?

– Azért tanítok, mert engem senki sem tanított, és még emlékszem rá, hogy az mennyire nagy küzdelem volt, hogy az ember ennyire egyedül van. Nem biztos, hogy jó tanár vagyok, én csak el tudom mondani a saját véleményemet, az alapokat. Ha száz diákkal találkoztam eddig életem során, abból háromnak van esélye rá, hogy kitartással, kemény munkával forgatókönyvíró váljon belőle. A diákjaimban nem konkurenciát látok, hanem egy embert, aki nagyon szeretne elmesélni egy történetet, és ezért nagy áldozatokra hajlandó.

– Hogyan fogadod a kritikát?

– Azt szokták mondani, kritizálni könnyű, alkotni nehéz. Ha észrevételem van, próbálom úgy megfogalmazni, hogy az ne sértse az alkotói érzékenységet. Én is érzékeny vagyok rá, ha valaki valamit empátia nélkül, sarkosan kijelent, ilyenkor a lelki kávéházamból előjön a dzsungelharcos, hogy a machetéjével kettészelje az illetőt. A kritikában az a legfontosabb, hogy jól kell tudni csomagolni. Ha egy közeli munkatársammal nem értünk egyet, akkor három dolog lehetséges. Vagy azt mondom, hogy igazad van, ez egy új szempont, induljunk el arra, vagy azt mondom, én ezt most nagyon érzem, ez nem arra mutat, amit én elképzeltem, gondolkozzunk tovább, vagy ha nem tudok dönteni, akkor időt szoktam kérni. Hálás vagyok minden kritikai hozzászólásért, azokért is, amikkel nem tudok mit kezdeni, mert azok legalább megerősítenek a saját elképzelésemben.

– Vannak író példaképeid?

– Jó filmek vannak, amik nagy hatással vannak rám. Nincs igazi példaképem, de szívesen lennék olyan, mint az Ádám almái rendezője, Anders Thomas Jensen, aki annyi idős, mint én, de idén már Oscarra jelölték az Egy jobb világ forgatókönyvéért. Azt hiszem, ő íróként kifuthatta azt – és kifuthatja még -, amit íróként ki lehet futni. Inspirálnak a magyar kortársaim is, nem véletlenül álltunk össze annak idején Krigler Gáborral és Lovas Balázzsal, hogy megalapítsuk a Fade Int. Bízom benne, hogy a mi nemzedékünk, a fiatal magyar forgatókönyvírók új és izgalmas fejezetet nyithatnak a magyar film történetében.

Köbli Norbert

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.