Legnépszerűbb
Portré
2011-09-22 15:30:00

Mi történt a Fenegyerekekkel? (vol. 1.)

George Lucas és az egyszemélyes filmkészítés

Új-Hollywood, Ó-Babilon – George Lucas tagja annak a generációnak, amely negyven éve átformálta az amerikai Álomgyárat.

1979-ben (nálunk 1983-ban Ungvári Tamás fordításában) jelent meg Michael Pye és Linda Myles Movie Brats – Mozi-fenegyerekek című könyve, mely a modern amerikai film nagy generációjából hat meghatározó, szép reményű rendezőfigurát választott ki, és mutatott be: Lucast, Spielberget, Coppolát, Scorsesét, De Palmát és Miliust. Olyan szakállas baby-boomereket, akik a hatvanas években kezdtek filmezni, a hetvenes években átformálták és azóta is uralják Hollywoodot. Nézzük, hová, milyen forradalmi és tévutakra vezették a Cápa, a Csillagok háborúja, A keresztapa és A taxisofőr alkotói a kortárs amerikai filmet, próbáljuk innen, 2011-ből lemérni több mint negyvenéves rendezői-produceri pályafutásuk fordulatokban és iróniában gazdag mérlegét.

George Lucast filmiskolás kora óta a filmforgatás valamennyi aspektusa érdekelte: filmográfiája szerint dolgozott vágóként, operatőrként, hangmérnökként, asszisztensként. Kortársaihoz hasonlóan – és a korszellemnek megfelelően – szeretett kísérletezni. A kísérletezés jegyében, Francois Truffaut hatása alatt készült első játékfilmje, a THX-1138 című sci-fi, amit a gyengébb orwelli parabolák közé sorolok.

Lucas ígéretes íróként-rendezőként kezdte karrierjét, de ahogy későbbi produceri-feltalálói pályája mutatja, inkább vonzódik a filmkészítés technikai oldalához – a hardverhez, mint a szoftervhez – kreatív szemponból pedig inkább ötletember, mint kidolgozó-végigvivő típus (vagyis pont olyan, mint Preston Tucker, az autóbolond, akiről – producerként - filmet is készített).

Második filmje egyben a legszemélyesebb. Míg a THX érzésem szerint tanárainak és a kritikusoknak készült, az American Graffiti-ben Lucas – saját hangjára rátalálva - a legszélesebb közönséget szólította meg, és mainstream rendezőként leplezte le magát. Ezt a kedves, nosztalgikus tinifilmet mindenekelőtt autóimádata szülte.


Személyes rajongásból (Lucas az American Graffiti forgatásán)

Lucas magnum opusa, a Csillagok háborúja íróként, rendezőként, producerként és újítóként is a legjobbat hozta ki belőle. A film fenekestül felforgatta Hollywoodot – útjára indította a youth market, a franchise, a speciális effektus és a merchandising moziját -, és kivételes anyagi függetlenséget garantált rendezőjének. Lucas – helyesen ismervén fel saját erősségeit és gyengéit – eztán fel is hagyott a rendezéssel, kinőtte, mint egy gyerekbetegséget, és a nyolcvanas éveket produceri-stúdióvezetői ténykedésének szentelte.

A Csillagok háborúja mellett beindította az Indiana Jones-sorozatot, felépítette Xanaduját, a Skywalker Ranchot, megalapította gyártó cégét, a Lucasfilmet, speciális effektus cégét, az ILM-et, illetve komputeranimációs cégét, a Pixart (amit 1986-ban eladott). Producerként nem vált minden arannyá, amihez hozzányúlt: a Howard, a kacsa például a nyolcvanas évek egyik legsúlyosabb bukása volt, az Arany Málnán az évtized legrosszabb filmjévé választották.

A kilencvenes években felhagyott a producerkedéssel – belefáradt, hogy rendezőkkel, színészekkel bajlódjon, akik szerinte csak szabotálják egyébként remek projektjeit. Birtokáról, komfortzónájából egyre ritkábban merészkedett ki, talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy elszakadt az élettől, a valóságtól. Így amikor feltámadt benne a vágy, hogy folytassa a Star Wars-trilógiát, magánéleti keserűsége, lustasága, megalomániája elvezette oda, hogy feltaláljon egyfajta, karosszékből végezhető egyszemélyi filmkészítést.

Fenekestül felforgatta Hollywoodot (Sir Alec Guinness és Lucas a Csillagok háborúja forgatásán)

Az új prequel-trilógiát maga írta és rendezte. Eredeti helyszínek helyett a Skywalker Ranch műtermeiben forgatott, ha nagyon muszáj volt színészekkel – egyébként mindent és mindenkit komputeres animációval pótolt. Ezzel az eljárással Lucas lényegében kiküszöbölte, hogy a filmalkotás során másokkal kelljen kollaborálnia, kommunikálnia. Talán Walt Disney hatására, de feltalálta a magát játékfilmnek álcázó animációs filmet, amelyen a rendező sosem látott kontrollt gyakorolhat. Főleg, ha a rendező saját maga producere és megrendelője is egyben.

Az új Star Wars-trilógia gyenge-közepesre sikerült (Han Solo out, midikloriánok in), ügyetlenül volt megírva-megrendezve, viszont olyan mérhetetlen sok pénzt hozott a konyhára, amely legitimálta és más rendezők szemében vonzóvá tette a filmkészítésnek ezt az egyszemélyi módját. Mindaz azonban, amit Lucas 1977-ben feltalált, az ezredfordulóra – némi drámai túlzással – a sötét oldal játékszere lett. Így lett a franchise-ból önlopás, a speciális effektusokból CGI-túlburjánzás, így lett a merchandisingból egy végtelen szinergia-lánc, ahol a film immár csak egy content (tartalom), csak apropó a lánc más szemeinek szolgálatában.

Az új Star Wars-trilógiával – melyet Lucas tőkés aggyal, és nem alkotói szívvel rendezett – Hollywood egy steril, kockázatkerülő új korszakába lépett: az eredetiről átnyergelt a brandre. A korporációs kockázatkerülés oda vezetett, hogy a helyszíni forgatás helyébe a digitális díszlet, a színész helyébe pedig a digitális színész lépett, ily módon a forgatás szerepe gyengült, az utómunkáé (vágás, zene, hang, effektek) pedig túlértékelődött. A rendező, a színész súlya csökkent, a produceré, a stúdióé nőtt. Kivéve persze, ha a rendező önmaga producere is egyben, mert akkor fékek és ellensúlyok nélküli hatalom összpontosul a kezében.

Lucas példáját olyan rendezők követték, mint Zemeckis, Cameron, Rodriguez, Jackson - szóval a legnagyobbak -, és legutóbb, a Tintin-mesével Lucas kortársa és barátja, Spielberg is. A rendezőket nem csak a csillogó-villogó új technika vonzza, és talán nem is elsősorban a nagy közönségsiker ígérete, hanem az alkotó ember legnagyobb kísértése: a minden munkafolyamatra kiterjedő, szerencsés és balszerencsés véletleneket (elvileg) kikerülő, totális kreatív kontroll.

Hogy ezzel a karosszékes, egyszemélyi filmkészítéssel ki-ki csak kirándul egyet a motion capture és a 3D világába, vagy pedig Hollywood nagyágyúi így képzelik el a film jövőjét, az még a jövő zenéje. Ami azonban már most, a Baljós árnyak és az Avatar közti tizenegynéhány évben kiderült, hogy ez egy fausti alku, ezzel az új módszerrel nem a legjobb filmek születnek, ez a kollaboráció és kontroll nélküli filmkészítés, amely száműzi az embert a vászonról, számomra zsákutcának tűnik.

Olyan gigászi zsákutcának, mint amilyenbe a hatvanas években gyalogolt bele Hollywood: a filmek egyre nagyobbak, egyre színesebbek, szélesebbek lettek, és egyre üresebbek, egyre embertelenebbek. Akkor a Fenegyerekek nagy generációjára volt szükség a megújuláshoz. Érzésem szerint az új fenegyerekek már a sarkon várnak, jönnek, felforgatnak, mert bármilyen kockázatkerülő is a tőke, ha az egyszemélyes filmkészítésbe belefáradt, beleunt közönség egy nap kiköveteli a változást, akkor Hollywood kockáztatni fog – új, emberi történetekkel, új, emberi rendezőkkel, akik pár évre visszahozzák tán a hetvenes évek remek filmjeit.

És hogy mi lesz Lucas-szal? Szerintem az, ami eddig is. Újra és újra és újra kiadja DVD-n, BluRay-n, 3D-ben a Star Wars-filmeket, producerkedik is keveset (mint idén a Red Tails című világháborús mozi esetében), de nem hinném, hogy rendez, ír még valaha. És ha rendez, ír is, nem várok tőle kreatív megújulást, útkeresést, feltámadást. Lucas mérhetetlen sok örömet adott nemzedékemnek az eredeti Csillagok háborúja-trilógiával, de sok-sok csalódást is a felnőtteknek, akivé lettünk - amikor úgy találta fel és alkalmazta az egyszemélyi filmkészítést, hogy abból éppen a legfontosabbat: a személyest, az emberit hagyta el.

Köbli Norbert

Sorozatunk folytatása: Steven Spielberg és a spielbergi kasszasiker

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Hozzászólások

kekec 2011-09-23 09:52:37
Jó az írás, egyet is értek vele. Kíváncsian várom a folytatást, főleg Spielberget. Szerintem ő ugyanis készít annyira változatos filmeket, hogy alapjában véve elkerüli a mindenható technika csapdáját. Amikor hallottam a Tintinről, kicsit meg is ijedtem, nehogy Zemeckishez hasonlóan ő is leragadjon a motion capture-nél, de aztán fellélegeztem a War Horse és a készülő Lincoln-film hírét hallva.
Coppola ismét visszatért a kevés pénzből készülő mozikhoz, Scorsese szerintem eddig nem nagyon alkudott meg (rendben, ez a Hugo nem tűnik igazán szerzői és filmográfiájába illő filmnek), Miliusról pedig évek óta nem is hallottam.
Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.