Legnépszerűbb
Portré
2011-12-20 18:00:00

A minőségi filmgiccs királya, 1. rész

Franco Zeffirelli – A szélesvásznú álmodozó

Zeffirelli az érzékek rendezője, a vizuális gyönyörködtetés mestere, a "felemelő giccs" iparművésze.

Hogyan lett a kis Gianfranco Corsi-ból, egy firenzei szövetgyáros és egy szegény varrónő balkézről született gyermekéből Franco Zeffirelli, Európa és Amerika ünnepelt operarendezője, a milánói Scala és a New York-i Metropolitan dédelgetett kedvence, és híres filmrendező, a „Maestro”, Shakespeare műveinek egyik legméltóbb tolmácsolója, az eddigi talán legmonumentálisabb Jézus-film alkotója? A mélyen hívő katolikus alkotó egyik interjújában a következőt nyilatkozta: „Tudom, hogy létezik (Isten), és nem esik nehezemre mások előtt kimondani ezt. Mindig is mélyen lenyűgözött, hogyan tervezi el előre a sorsunkat.”

Ottorino Corsi és szeretője, Adelaide Garosi gyermekeként 1923 februárjában látta meg a napvilágot Firenzében. A gazdag édesapa csak pénzzel és jótanácsokkal segítette a kisfiút, akit édesanyja korai halála után a városka angol kolóniájának idős hölgyei vettek magukhoz és nevelgettek. A csípős nyelvük miatt „Skorpióknak” becézett hölgyek tanították meg az angol nyelv és Shakespeare szeretetére a félárva kisfiút. Gyermekkorának meghatározó élményeként emlegeti később több interjúban is a helyi „Katolikus klubot”, ahol színdarabokat, mozifilmeket és operaelőadásokat tekintett meg idős pártfogóival. Színházi érdeklődése ellenére, apja kérésére 1941-ben a firenzei egyetemen építészetet kezdett tanulni.

A háború azonban mindent megváltoztatott. Az angol hölgyek hazautaztak, az ottmaradtakat sorozatos retorziók érték, az egyetemista Gianfranco pedig partizánként harcolt a németek ellen. A békekötéskor a szülővárosát felszabadító skót hadtest tolmácsaként segítette a katonákat, majd visszatért félbehagyott építészeti tanulmányaihoz. 1945-ben egy V. Henrik előadás hatására fordult figyelme ismét Shakespeare és a színház felé. Színpadi festőként kezdett dolgozni, ismerősei pedig bemutatták Luchino Visconti filmrendezőnek, aki segédrendezői feladatokkal bízta meg 1948-as Vihar előtt, majd 1951-es Szépek szépe és 1954-es Érzelem című filmjében is. Zeffirelli a filmes tapasztalatok mellett a színház világában is gyorsan sikeressé vált: operaelőadásokat rendezett és látványtervezőként is dolgozott. Hamarosan szerződtette a milánói Scala, de egész Európában, sőt Amerikában is ismerték és ünnepelték lendületes és látványos operarendezéseit (1958-ban vitte például színpadra a Traviatát Dallasban, és ekkor dolgozott együtt először Maria Callas-szal, aki az opera nagy reménységének nevezte őt).

A hatvanas évek elején megváltoztatta a nevét édesanyja tiszteletére, akinek kedvence Mozarttól a Zeffiretti, lusinghieri ária volt (az Idomeneo című műből). Ezzel a lépéssel végleg eltávolodott édesapja emlékétől és a saját útjára lépett. Egyre nagyobb sikereket ért el, de a színház mellett a film is érdekelte. Első saját rendezése, az 1957-es Kemping, és két dokumentumfilm után nekilátott, hogy gyöngyvászonra álmodja kedvenceit a színház világából.

Makrancos hölgy, Rómeó és Júlia

Első igazán nagy, átütő filmsikere az 1957-es Shakespeare-feldolgozás, a Makrancos hölgy volt. Zeffirellinek kivételes szerencséje volt színészeivel. Az eredeti választás Sophia Lorenre és Marcello Mastroiannira esett, végül azonban Elizabeth Taylor és Richard Burton legendás kettőse szerződött le Makrancos Kata és Petruchio szerepére. Hollywood híres se veled-se nélküled szerelmesei akkor éppen házasok voltak (először), és producerként is segítették Zeffirelli munkáját. A film hatalmas siker lett, ami nem csak a sztárparádénak volt köszönhető, hanem Zeffirelli értő és színpadon edződött rendezői munkájának is. Ragaszkodott az eredeti szöveghez, azonban filmes gegekkel, vígjáték,- és néhol kalandfilmes elemekkel tarkította a cselekményt. A sikerhez nagy mértékben hozzájárult Nino Rota remek filmzenéje és a jelmeztervezők, látványtervezők csapatának munkája, akiket Oscarra is jelöltek a Makrancos hölgy akkoriban kiemelkedőnek számító képi világa miatt.

Szenvedély, erkölcs, vívódás (Rómeó és Júlia)

Az adaptáció kedvező fogadtatása után Zeffirelli következő filmes kalandja az 1968-as Rómeó és Júlia – talán a leghíresebb és legjobb filmje egész rendezői pályafutása alatt. A mozi sikeréhez sok aprócska részlet kedvező együttállására volt szükség. Már a szereplőválasztás is meghökkentően újnak számított. Zeffirelli az eredeti műben leírtaknak megfelelően fiatal színészekre bízta a főszerepeket: a 14 éves Olivia Hussey-ra és a 17 éves Leonard Whiting-ra, akik zsenge koruk ellenére szuggesztív beleéléssel és szenvedéllyel működtek együtt a kamerák előtt. Olyannyira, hogy már-már lejátsszák a vászonról a film többi remek szereplőjét is, például Michael York Tybaltját, vagy John McEnery Mercutióját. A színészek mellett ismét remekelt a jelmezekért és látványért felelős stáb, de kiemelkedő munkát végzett az operatőr is, Nino Rota filmzenéje pedig azóta már filmtörténeti klasszikus.

A két Oscarral jutalmazott filmalkotás minden idők egyik legsikeresebb Shakespeare-adaptációja – apróbb változtatásokkal, de hű az eredeti szöveghez, nem modernizál, látványában igyekszik visszaadni a kor atmoszféráját. Sikerült viszont átélhetővé és megkapóvá varázsolnia, vászonra vinnie azt, ami a Shakespeare korában, a hatvanas évek végén, és a huszonegyedik század nézője számára is ugyanúgy értelmezhető: szenvedélyt, erkölcsöket, vívódást, lelkiismeretet, bűntudatot, fájdalmat, és a szerelem – giccs nélkül nagyon nehezen bemutatható – éteri, fájdalmas gyönyörűségét.

A megtérés filmje: Napfivér, Holdnővér

Zeffirelli első két, zajos filmsikere után néhány évig nem rendezett filmet, ami természetesen nem jelentette azt, hogy ne dolgozott volna. Az egész világon nagy nevet szerzett színházi,- és operarendezőként színházból-színházba hívták, és rajongtak érte. A párizsi operától a londoni Old Vic Theatre-ig, a Metropolitantól a milánói Scáláig ismerték és szerették a munkáit.

Az egyszerűség erénye (Napfivér, Holdnővér)

Vallását felnőttként is gyakorolta ugyan, de „tipikus lusta olasz katolikusnak” tartotta magát, katolicizmusa számára inkább csak forma volt, mint tartalom. 1968-ban azonban súlyos autóbalesetet szenvedett, amelyben majdnem életét vesztette. A kórházban látomása támadt: először a halál angyalát látta, és elhunyt nagynénjét, majd később álmában megjelent neki Szent Ferenc. Zeffirelli elhatározta, hogy következő filmjét a szent életének bemutatására szánja, és egy olyan művet készít, amellyel vezekelhet a baleset előtti, „bűnökkel teli” életéért.

Akárcsak a Rómeó és Júlia esetében, a Napfivér, Holdnővér stábjának összeválogatásakor és a forgatókönyv megírásakor is az volt számára a fő szempont, hogy egyszerűvé és könnyen befogadhatóvá tegye a nézők, főleg a fiatal generáció számára a történetet.

A korszak hippi,- és diákmozgalmainak középkori megfelelőjeként mutatta be Szent Ferencet és követőit, a párhuzamot pedig a betétdalok megírására felkért sztárénekes, Donovan személye is megerősítette. A Graham Faulkner által alakított, megtérése után idillien jó és gyermeki lelkű Ferenc nemet mond a kelmefestő édesapja által felkínált gazdag és képmutató életre, majd kivonul a társadalomból. Istenhez fordul és ahhoz, ami a bűnös világban még mindig magában hordozza az általa teremtett szépséget és ártatlanságot: a természethez. A film vegyes kritikai fogadtatásban részesült, sokan felrótták Zeffirellinek a túlstilizált, finomkodó, már-már a giccs határán egyensúlyozó történetvezetést és képi világot, a közönség azonban, és különösen a rendezőnek olyan fontos fiatal generáció nagyon szerette.

folytatjuk

Miklya Anna

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.