Legnépszerűbb
Portré
2011-07-29 15:30:00

Lars von Trier jótékony démonai, 1. rész

Európai bűnök, ahogy Trier a tükörbe nézve látja

Lars von Trier a bűn krónikása. Történetei azonban önmagáról szólnak. Amit a világról, az emberekről, a kapcsolatokról mond, azt valójában magáról mondja: Trier filmjeinek témája Lars von Trier.

Lars von Trier a kortárs európai filmművészet meghatározó, ikonikus alakja. Ez egy olyan tény, amivel nem lehet vitatkozni, annak ellenére, hogy a rendezőnek mind műveiben, mint nyilatkozataiban szándéka és fegyvere a megbotránkoztatás, a botránykeltés – néha óhatatlanul azt az érzetet keltve, hogy a figyelemfelhívás célja nem más, mint segítségkérés. De saját maga is nevezte már súlyos depressziója terápiájának a filmrendezést (az imádott-gyűlölt Antikrisztus kapcsán).

Lars von Trier esetében talán a legfontosabb, amiről sosem szabad megfeledkeznünk, hogy a filmjei különösebb szépítés nélkül adják vissza a gondolatait, álmait, fantáziáit és eszméit. Ez persze a legtöbb művészeti ág művészénél így van, Trier azonban olyan egyenes, mint egy pofon. Nem próbál meg függetlenedni saját magától: nem, ő kézen fogja a nézőt, és tétovázás nélkül saját agyának, szívének belső kamráiba vezeti be, majd magára hagyja, kezdjen egyedül valamit azzal, amit lát. Amit a világról, az emberekről, a kapcsolatokról mond, azt valójában magáról mondja: Trier filmjeinek témája Trier, még egy apokalipszis vagy maga a Sátán cselekedetei is csak hátteréül szolgálnak egy kétségkívül zseniális elme ide-oda csapongó gondolatainak.

Az 1956-os születésű rendező 11 évesen kapta első Super8-as kameráját, ekkor fordult figyelme a filmkészítés felé. Első ismert (vállalt) kisfilmjét Orchideakertész címmel 1977-ben forgatta, a következőre pedig, amely a Nocturne címet viseli (1980), már a szakma is felfigyelt.

A bűnös, beteg Európa filmjei

Nagyjátékfilmjei közül A bűn lélektana az első, amelyet 1984-ben beválogattak a Cannes-i Filmfesztiválra, az Aranypálmát azonban ezzel az opuszával (még) nem nyerte el. Ellenben már itt megjelennek azok a témák, amelyek Triert a legjobban foglalkoztatják: a bűn, a bűnössé válás, a bűn és ártatlanság közti határvonal, a bűnösség felvállalása (avagy ártatlanabbá tesz-e valakit az, ha nem tudnak a bűnéről), a gondolatokban elkövetett vétek, és ennek „valódivá” válása. A thriller egy olyan nyomozóról szól, aki annyira hisz gyanúsítottjának bűnösségében, hogy egyre hasonlóbb szokásokat vesz fel, végül pedig ő maga is gyilkossá válik.

Bűn és önbüntetés (Európa)

Trier első három filmjét trilógiává rendezte: a hármas az Európa-trilógia nevet kapta. A három E-betűvel kezdődő filmalkotás hősei a jobbá tevés, az alkotás, az adakozás, és az önmaguk jóságába/tehetségébe vetett hittel kezdenek tevékenykedni Európában, a legöregebb és legbűnösebb kontinensen, de kísérleteik sorra kudarcba fulladnak. A bűn lélektanának idős, mesterszerű nyomozója nem a környezetet vagy a társadalmat, hanem az emberi lelket okolja a bűnért. Ez Trier Európájának üzenete: itt a nyomozó maga is gyilkossá válik, az orvos terjeszteni kezdi a járványt, a fiatal művészek által kitalált szörnyűségek valósággá válnak, a fiatal idealista pedig, aki az egész világ sebeit akarja begyógyítani, végül felrobbant egy vonatot. Mindez azonban nem végtelenül lehangoló, hanem szatirikus, figyelemfelkeltő és valami bizarr életerő és frissesség hatja át, talán a fiatal rendező kiapadhatatlannak tetsző kísérletező kedve miatt.

Mert Trier játszik a történettel, a képpel, a műfajokkal: amivel csak lehet. Járvány című második alkotásában egy alaposan megcsavart „film a filmben” szituációt teremt: a két társszerző – akit maga Lars von Trier és szerzőtársa, Niels Vorsel alakít – körbeutazza Európát, hogy ideális helyszínt keressenek forgatókönyvük kibontakozásához, amely egy hatalmas, pusztító járvány kitöréséről szólna. A lassú, vontatott, erőteljes atmoszférájú „horror” mindössze a film utolsó harmadára váltja be a műfajhoz fűzött reményeket. Furcsa módon az addig csak elképzelt járvány kitörését a néző elfogadja, logikusnak, a cselekménybe szorosan illeszkedő eseménynek látja, hiszen addigra már azonosul annyira a rendező nézőpontjával, hogy elfogadhatónak tűnik: ez Európa, a betegségből, a bűnből született földrész, amelynek múltja és jövője is fertőzésekkel terhes.

Az Európa című mozi pedig, a trilógia lezárásaként alaposan be is mutatja ezt, az előző alkotásban csak stilizált „járványt”. Trier a háború utáni Németország képével indít a fekete-fehér filmben. Hőse, az Amerikából érkező, német származású Kessler, akit a rendező egyik állandó színésze, Jean Marc-Barr alakít. Kessler valami jót szeretne tenni a világért: Németországba azért tér vissza, mert úgy gondolja, „kedvességet kell mutatni” a legyőzött ország iránt. A főhős szándékai nemesek, mégis elbukik, ráadásul csúfosan: bár elítéli azokat, akik hazájuk védelmében terrorcselekményeket hajtanak végre, végül dühből és elkeseredettségből ő is terroristává válik. Indítékai súlytalannak tűnnek a náci múlttal, a vesztes háború rémeivel és saját bűnös/nem bűnös? múltjukkal küszködő partizánokéhoz képest. (Érdekesség, hogy Trier nem jelenik meg sok filmjében szereplőként, az Európában azonban magára osztott egy fontos mellékszerepet: a hamisan tanúskodó zsidóét, aki hajlandó azt nyilatkozni a vasúttulajdonosról, hogy nem volt náci, sőt, ő bújtatta a pincéjében a háború alatt.)

Az Európa-trilógia legfontosabb tanulsága, hogy a saját magában, önnön jóságában és tehetségében bízók önkéntelenül, mégis szükségszerűen buknak el: Trier a maga többszörösen összetett, csavaros módján alázatra tanít a tömeggyilkosság és világvége apokaliptikus képeivel. Európa azonban úgy tűnik, elfogadta a tanító szándékot: a trilógia utolsó darabja hozta meg a rendező számára az első igazi, átütő sikert: 1991-ben a Cannes-i Filmfesztivál zsűrijének nagydíját nyerte el, és más európai fesztiválokon is jelesen szerepelt.

A birodalom: bibliai játszótér

Az Európa sikerei után a dán állami televízió felkérte Lars von Triert egy sorozat elkészítésére. A Birodalom című négy részes széria tematikája szerint ugyan kórházsorozatnak mondható, de mint minden Trier-film, nem skatulyázható be egyszerűen egy műfaj határai közé. A Birodalom horror, thriller, kórházsorozat, vígjáték, szatíra, katasztrófafilm – és mindezek inverze is egyben. Talán a rendező legfelszabadultabb alkotása: nem témájában vagy kivitelezésében, hanem lelkes és fiatalos kísérletező kedve miatt, amely a négy rész minden egyes képkockáját áthatja. A sorozat mindent elsöprő sikert aratott nem csak Dániában, hanem egész Európában: részleteiből összevágott változatát mozifilmként forgalmazták.

Népszerűségének titka leginkább Trier oktató-kívülálló attitűdjében rejlik. A rendező minden rész végén drámai hatású, bíbor színházi függöny előtt magyarázza el a nézőnek, hogy mit látott: ezzel nem súlytalanná teszi a művet, hanem kiemeli a néző néző-jellegét, és egyben rámutat saját tanítószerepére is. Ez a brechti elidegenítés, amely később is felbukkan majd a filmjeiben, lehetővé teszi, hogy súlyos közéleti, társadalmi problémákat feszegessen, mintegy játszva, erőteljes bibliai szimbólumokba és utalásokba burkolva.

A Birodalom nevezetű dán központi kórház folyosóin szellem kísért és maga a Sátán gyermeke születik meg az egyik műtőben, de Triert, mint mindig, most is az emberekben lévő gonosz és jó, az ördögi és az angyali érdekli: a horrorisztikus elemek, a krimi csak díszlet a jelen kisembereinek, viszályainak, bűneinek és árulásainak bemutatásához. Azonban, akár a műfaj jellemzői, akár saját kísérletező kedve miatt, Lars von Trier a Birodalomban nem ás igazán mélyre, nem juttat katarzisig, nem ráz fel, csak azt teszi, amire a „sorozat” kifejezés predesztinálja: igényesen bár, de szórakoztat. (A sorozat nagy sikere után 1997-ben elkészítette a Birodalom második évadát is, de ezt már nem kísérte olyan nagy visszhang, holott minőségében, történetében és színészvezetésében is méltó párja az első négy résznek. Trier nyitva hagyta a cselekmény végét, de a két, talán legfontosabb szereplőjét alakító színész halála miatt valószínűleg nem lesz további folytatása a dán birodalmi kórház történetének.)

Folytatjuk...

Miklya Anna

A portré második része: Trier szentjei

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.