Legnépszerűbb
Portré
2011-11-28 20:00:00

Ken Russell: 1927-2011

Elment a „barbár messiás”

November 27-én elhunyt a legnagyobb brit botrányfilmes. Henry Kenneth Alfred Russell merész volt, provokatív – és hívő, a maga módján.

Nyolcvannégy éves korában, álmában érte a halál; harminc évesen, 1957-ben lett római katolikus – az egyház pedig legszívesebben kitörölte volna a nevét a hívők sorából. Nem azért, mert négyszer nősült, vagy mert gyakorta ábrázolta a testiséget annak, ami, hanem leginkább, mert egyes filmjeiben – saját hitének határait feszegetve – kényes és hit-háborító kérdéseket tett fel: vallásról, egyházról, felekezeti politikáról. A gyakorlati kereszténységről.

Problémás katolikus volt – nyugtalanító kérdésekkel teli hívő, akit leginkább nem Isten dicsőítése izgatott, hanem az amögött sokszor meghúzódó álszent indítékok. Egyik legismertebb (és talán legjobb) filmjét, az Ördögöket (1971) eredeti verziójában a Warner nem vállalta fel, a rendezői változatot csak jövőre mutatják be. No persze, a blaszfémnak kikiáltott jelenetek (a szent korpusz meggyalázása a louduni apácák orgiája alatt; a főnővér kéjes játszadozása a máglyára küldött Grandier atya elszenesedett combcsontjával...) kétségkívül borzolták volna a korabeli néző kedélyeit. A film így is botrány lett keresztény körökben, holott a 17. századi hírhedt boszorkányper feldolgozása érzékletesen ragadja meg az álszenteskedés problémáját, és épp a földi mocsok összes sárcseppjének vászonrakenésével képes tisztán bemutatni azt az utat, ahogy egy bűnös emberből szent lesz.

Álszent indítékok (Ördögök; Vanessa Redgrave)

„Dekadens, bűnösen érzéki, szenzációhajhász” – csak néhány jelző, amivel „kritikusai” illették.

Nem ismert tabut. Művészportréiban előszeretettel zúzta porrá rajongása tárgyát – a közerkölcsök és magánbűnök át- és újraértelmezésével azonban a legprecízebben tudta megmutatni az alkotó embert. A Mahlerben (1974), a Barbár messiásban (1972), a Zenerajongókban (1970) vagy a Lisztomániában (1975) nem a mítoszépítés, hanem a mítosz megértése vezérelte. A művész: gyarló ember. Az alkotó ember ott vergődik Isten hívása és a test ördögének kísértése között – és ez Russell művészportréiból könyörtelenül, (mű)áhitatot nélkülözve derül ki.

A southamptoni születésű Russell művészet- és kiváltképp zenerajongó volt. Alkotó ember, akit lenyűgözött az alkotó ember. Művészportréi így aztán személyes vallomások – nem csak a művészetről, de a művészről, és tovább: a művész portréfestőjéről is.

A legszemélyesebb Liszt-mozi az övé. A Lisztománia arról szól, amit Russell érzett Liszt és Wagner muzsikáját hallgatva. A rendezői karrierjét amatőrfilmekkel, majd BBC-művészportrékkal (Elgar, Debussy, Bartók...) kezdő Russell persze fel is adja a leckét nézőinek: a Lisztománia csak tisztes műveltséggel felvértezve érthető és értékelhető igazán. Annak hiányában a vulgáris néző könnyen fennakadhat az experimentalista/szürreális álomjeleneteken, a vérszipoly Wagner-ábrázoláson, a zabálóművész Rossinin, Liszt óriásivá duzzadt hímtagján... Lisztománia, más szóval Liszt-láz: az elnevezés Heinrich Heinétől ered, a költő egy 1844-es feuilletonban próbálta megragadni azt az extatikus tömegjelenséget, amit Liszt zenéje és előadásmódja a fiatal koncertlátogató hölgyek körében kiváltott. Hisztéria – Lisztománia – Beatlemánia: Russell opusában a zeneszerzőt a The Who énekese, Roger Daltrey, a pápát a Beatles dobosa, Ringo Starr alakítja...

Rajongói film a Barbár messiás is, Henri Gaudier-Brzeska francia szobrász portréja, kevesebb mítosz-zúzással, mint ahogy az Russellnél megszokott, de annál több önvallomással. A film híres jelenete: a szobrász nem hajlandó néma elragadtatással szemlélni a Louvre kiállítási tárgyait, az ő áhitata bizony hangos, erre kitessékelik a múzeumból. „A művészet élő” – kiabálja.

Művészportréi személyes vallomások (Lisztománia; Roger Daltrey)

„A művészetet ne bálványozd!” Russell ars poeticája ez.

A vallásról pedig ez: „amikor fiatal voltam, nem tudtam, merre visz az utam, de amint megismerkedtem a hittel, a munkám, a filozófiám irányt talált”. Korai nyilatkozat, később amikor számon kérték rajta hitét, elintéze ennyivel: „aki egyszer katolikus lett, örökké katolikus marad”. Ez a katolicizmus azonban életműve második szakaszától inkább a kritikus látásmód, a szatíra és a nyers polgárpukkasztás tárgya és kelléke. Egy évvel megkeresztelkedése után még olyan rövidfilmeket készített, ahol hite elkötelezettségéről tett bizonyságot. Az Amélia és az angyal (1958) című rövidfilm, vagy a Lourdes (1958) című dokumentumfilm a mindennapi csodák, a tiszta hit filmjei. Másfél évtizeddel később már szkeptikusan tekintett a katolikus egyházra (Ördögök, a Mahler „megtérési” jelenete, szex és katolicizmus a Szenvedélyes bűnökben) és a mítoszrombolás jegyében ábrázolta Krisztust: a Tommy (1975) című musical (a The Who zenéjére) a „bukott” megváltó mozija.

A hit és kiváltképp a katolikus barokk persze majd' minden filmjében kitapintható – főként Fellinihez hasonlították, de legalább ennyire rokonítható Bunuellel is, legalábbis ami a tabudöntögetést és a szürreáliát illeti. A Változó állapotok (1980) mintha rövid visszatérés lenne a hithez. Kifacsart sci-fi ez, egy önmagán kísérletező „őrült” tudós evolúciós utazása nem kevés hallucinogénnel, ám ha úgy tetszik, arról a harcról szól, amelyben az ember hagymázas egotripben próbál elszakadni Istentől. Az ember tragédiája: Ádám és Éva a tudás varázsgombájával.

Egotrip akkor persze a testiség összes botrányfilmje: a Szenvedélyes bűnök (1984), A prosti (1991), ez a súlyos válasz a Micsoda nő valószínűtlen prostituált-romantikájára, vagy éppenséggel a Szerelmes asszonyok (1969), Russell harmadik játékfilmje, amely meghozta számára a hírnevet.

Russell brutális volt, elsőprően barbár, a mozgókép barbár messiása: hatással volt a (brit) filmre, és hatással volt Kubrickra. 2007-ben négy napot bírt ki egy celebekkel rendezett valóságshow-ban. Inkább figyelt, mintsem szerette, hogy figyelik, ahogy horkol. Gyarlóságaiban filmre vitt művészei köszönnek vissza – talán egyszer az ő életét is megfilmesíti egy hozzá hasonló merész rajongó. Addig azonban az alkotó emberről leginkább az alkotásaiból lehet képet alkotni. Ken Russell, filmrendező, élt 84 évet. „Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.”

Schreiber András

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.