Legnépszerűbb
Portré
2011-08-03 08:00:00

Lars von Trier jótékony démonai, 3. rész

Dán krétafirka és sátáni melankólia

A Táncos a sötétben zajos nemzetközi sikerével lehetővé vált, hogy a Lars von Trier azzal dolgozzon együtt, akivel csak szeretne. Jött a Dogville, aztán kisvártatva Trierből botrányhős lett.

Lars von Trier a kortárs európai filmművészet meghatározó, ikonikus alakja. Ez egy olyan tény, amivel nem lehet vitatkozni, annak ellenére, hogy a rendezőnek mind műveiben, mint nyilatkozataiban szándéka és fegyvere a megbotránkoztatás, a botránykeltés – néha óhatatlanul azt az érzetet keltve, hogy a figyelemfelhívás célja nem más, mint segítségkérés. De saját maga is nevezte már súlyos depressziója terápiájának a filmrendezést...

Dogville – tanmese a bennünk élő gonoszról

A Táncos a sötétben zajos nemzetközi sikerével lehetővé vált, hogy a rendező azzal dolgozzon együtt, akivel csak szeretne. Így lehetett, hogy tervezett (és máig befejezetlen) Amerika-trilógiája első filmjének hősnőjéül az ikonikus, ausztrál származású, ám ízig-vérig amerikai színésznőt, Nicole Kidmant válassza. Döbbenetes és példaértékű kettőjük tehetségének egymásra találása. Lars von Trier a főhős mellett a Dogville című filmet csupa nagy névvel és tehetséggel töltötte meg: Lauren Bacall, Paul Bettany, Ben Gazzarra, Chloe Sevigny mellett kedves férfiszínészei is feltűnnek: Jean Marc-Barr és Stellan Skarsgard, villanásnyi szerepben pedig Udo Kier.

Dogville egy amerikai kisváros neve, ahova egy nap puskaropogás közben, futva érkezik a feltűnően szép, elegáns Grace – gengszterek elől menekül, és befogadást remél a közösségtől. Rövid tanácskozás után a város elöljárói úgy döntenek, Grace a közösség tagja lehet. A kedves, ártatlan, ám bűntudatos Grace-t rövidesen kisebb-nagyobb feladatokkal a közösség rabszolgájává teszik, testileg és lelkileg is megtörik, megalázzák.

Megváltás, megváltás nélkül (Dogville)

A folyamat hosszú, aprólékosan bemutatott, és nüansznyi, kellemetlenül ismerős emberi játszmákból és hibákból épül fel. Trier következetes, szigorú tanító: egy pillanatra sem engedi, hogy figyelmünk elkalandozzon. Maga a cselekmény színhelye is egy hatalmas, hombárnyi színpad: ennyi, és semmi több. Fekete padlóra rajzolt jelek, krétával kijelölt utcák és házfalak, ahol az ablak, az ajtó, a virágoskert, de még a kutya is csak egy szignó. Minimális díszlet, csak néhány jellemző tárgy. Rengeteg kézikamerás felvétel, a gép a színészek arcába mászik. A néző nem fordíthatja el a fejét, nem menekülhet sem a cselekmény, sem annak tanulsága elől: igen, ilyenek vagyunk mi emberek, egymás júdásai és árulói. A Grace-t üldöző gengszterekről, akiknek a nőt a falu végül kiszolgáltatja, kiderül, céljuk, hogy a „Don” lányát visszavigyék köreikbe: nem üldözők tehát, hanem tulajdonképpen megmentők. A lány úgy dönt, megtorolja az őt ért sérelmeket; nem a közösség megváltója, ahhoz túlságosan is emberi: leszáll a keresztről, és gépfegyverrel csap szét az őt feláldozók között.

Manderlay: az Amerika-trilógia kudarca

A Dogville feledhetetlen felütése után mind a szakma, mind a közönség nagy izgalommal várta az Amerika-trilógia következő darabját. A Manderlay Grace további kalandjait mutatja be,
Nicole Kidman helyett azonban Bryce Dallas Howard  főszereplésével. Sajnos a vérfrissítés nem tett jót a koncepciónak, mint ahogy az sem, hogy a Dogville-ben lélegzetvisszafojtva figyelt brechti újításokat itt már ismerősként üdvözölhette a néző: rutinosabban csak a történetnek szentelhette figyelmét, ami még jobban kidomborította a forgatókönyv hibáit.

A didakszis határán mindig olyan elegánsan egyensúlyozó rendező ugyanis ebben a történetben erősen elvetette a sulykot: a Manderlay erőtlen, közhelyeket puffogtató és sokszor logika nélküli alkotás lett, amit csak egy nagyon erős főszereplői alakítás tudott volna elvinni a hátán. Míg a Dogville-ben a tragikus és abszurd történések érzelmileg megalapozottak, olyannyira, hogy pontról pontra vissza tudjuk fejteni, melyik szereplő miért tette azt amit tett, a Manderlay-nek már a felütése is fals. A Dogville kegyetlensége elől menekülő Grace és a gengszterek autója megáll egy farmon, ahol éppen egy fehér öregasszony korbácsol egy fekete szolgát. Bár a rabszolgaságot már eltörölték, ezen a helyen még mindig létezik: a feketék „Mama törvénye” szerint élnek, amely egy szigorú, sztereotípiákra épülő és megkülönböztető szabályokban bővelkedő hierarchikus rendszer. Grace úgy dönt, majd ő rendet tesz a környéken. Kölcsönöz édesapjától néhány nehézfiút és a fegyverek otthonos védelmében elkezdi újraszervezni a közösség életét.

A Manderlay Grace-éből azonban éppen az hiányzik, ami a Dogville-ét olyan nagyszerűvé és szerethetővé tette: az intelligencia és az empátia. Az új Grace sémák és belé nevelt ideológiák szerint gondolkodik, nem érti az embereket, nem ismeri és nem is akarja mélyebben megismerni őket. Sóhajtozik, okoskodik és ostoba döntéseket hoz, amelynek mind a közösség, mind ő a kárát látja végül. Még arra sem képes, hogy két fekete fiút megkülönböztessen egymástól, amikor az egyiknek nagylelkű ajándékot szeretne adni. Míg a Dogville-ben mélységesen és zavarba ejtően együtt éreztünk vele, bukása ezúttal szükségszerű: úgy gondoljuk, nem is történhetett volna más ezzel a butácska libával. Lehet, hogy a rendező szándéka is az volt, hogy Grace figuráját árnyalja, azonban a rossz színészválasztás és a döcögő történet túlságosan könnyűvé tették a filmet.

Lars von Trier Wasington (sic!) címmel ígért harmadik, befejező részt a trilógiához, ez azonban még nem készült el; talán nem is fog soha.

Főfőnök: könnyed kitérő

A Manderlay hűvös kritikai visszhangja után Trier egy kellemes koprodukciós vígjátékot forgatott, főszerepben az Idióták horgas orrú szőke színészével, Jens Albinussal. A fekete humorú, szarkasztikus filmben Ravl, egy informatikai cég tulajdonosa eladni készül tulajdonrészét. Hat másik társával együtt indította a vállalkozást, és hogy ne kelljen előttük vállalnia a felelősséget tetteiért, a „Főfőnök” karaktere mögé bújt, aki valahonnan Amerikából irányítja a vállalatot: ő hozza a kellemetlen döntéseket, ő nyirbálja a fizetéseket, ő rúgja ki az alkalmazottakat. A cég eladása végképp méltatlan helyzetbe kényszeríti majd régi barátait, ezért felbérel egy színészt, hogy játssza el a gyűlölt és félt Főfőnök szerepét, amíg ő a háttérben intézkedik. A színész azonban hamarosan saját kezébe veszi a figura irányítását és kiharcolja Ravl-ból a beismerő vallomást is.

Könnyed témája ellenére az örökösen tépelődő, moralizáló Trier itt sem tudja megtagadni magát: a hatalom természetén gondolkodik, az őszinteségről és a szeretetről vet fel kérdéseket, amelyeket csak félig-meddig válaszol meg. Konklúziója pedig egybeesik a bibliai tanítással: cselekedj úgy, ahogy szeretnéd, hogy veled cselekedjenek.

Antikrisztus

Trier rendezői életművének nem csak egyik fontosabb, de legvitatottabb műve is az Antikrisztus. Még a 21. században is képes vihart kavarni egy ilyen erőteljesen negatív töltetű, bibliai utalást hordozó cím, maga a film pedig sok kritikus ellenszenvét kivívta. Az biztos, hogy az Antikrisztus nehezen emészthető filmalkotás, de hibái ellenére is a legnagyobbak közé tartozik.

A történetet Trier szokása szerint jól elkülöníthető részekre bontja, ezek a Prológus, és a film tulajdonképpeni cselekménye, amelyet négy kamrára (a pokol jelen esetben négy körére) tagolt. A Prológus gyönyörűen fényképezett, fekete-fehér képsorai felvezetik a történet tragikus előzményeit: a Nő és a Férfi otthonuk fürdőszobájában szeretkeznek, miközben kisfiuk felébred, kiszökik az ágyból, felmászik az ablak elé tolt asztalra, és a hóesést csodálva kilép az ablakon.

Édenből Pokol (Antikrisztus)

A szülők nem veszik észre a gyermek halálát. A Nő teljesen összetörik, hosszú időre kórházba kerül, ahonnan végül a pszichológus Férfi viszi haza, hogy megpróbálja meggyógyítani. Ez amiatt is nehéz, mert álarcszerű keménysége és férfiassága mögött ő is részese a tragédiának, amiatt is, mert a nő védekezésszerűen is őt okolja sok mindenért, és amiatt is, mert páciense a felesége, szerelme, szeretője. A pánikrohamok egyre jobban eluralkodnak a Nőn. Próbálják felkutatni a félelem eredetét, végül elutaznak a házaspár erdei házába, amely az Éden nevet viseli.

Az Éden az édenkert teljes inverze a Nő agyában, és lassan a Férfi is a hagymázas, lázálomszerű képzeletvilág, bűntudatból, vágyból, elfojtásokból, szenvedélyből összegyúrt, bibliai szimbólumokkal és okkult mániákkal telehintett rendszer részévé válik. Párterápiából párharc lesz, ahol minden eszköz megengedett, a tét pedig egyre magasabb, egymás testi-lelki birtokbavétele, hatalom, uralkodás: mintha ez az egyéni bűntudatot fel tudná oldani. Sok kritikus blöffnek nevezte az „Antikrisztus” címet, és voltaképpen igazuk van: a jelenések könyvére tett utalások, az apokaliptikus hasonlatok, a Sátán emlegetése tulajdonképpen csak ürügy, vagy álca: az Édenbe nem a transzcendens erők, hanem a két szereplőben élő és tomboló, őrjöngő gonosz tett látogatást. A naturális szex,- és kínzásjelenetek is azt az érzést erősítik, hogy mindez természetük része: a filmtörténet legszebb és legelborzasztóbb szimbólumai a csontba kalapált köszörűkő, vagy az ollóval megcsonkított női öl.

Trier filmje, ahogy ő is utalt rá, depressziójának, saját démonainak és ördögeinek játszótere: nehéz követni a film logikáját és utalásrendszerét, mivel a rendező fejében vagyunk, nem tudunk mást tenni, mint lábnyomait követni. Még az sem világos teljesen, mire utalt az Antikrisztus címmel. Sokan egyértelműen arra következtettek, hogy az egész női nemet nevezi gonosznak, de én azoknak adok igazat, akik szerint Trier arra utalt: mi vagyunk az antikrisztus, Férfi és Nő, ők, ő, te és én, ha csak a „természetszerűen” bennünk élő önzésre, gonoszságra és szeretetlenségre hallgatunk.

Melancholia és Hitler

Minden idők egyik legdrágább terápiája, az Antikrisztus sem gyógyította ki Lars von Triert depressziójából, legalábbis erre utal legutóbbi filmje és a cannes-i bemutató körüli hercehurca. A Melancholiában, amelynek egyik női főszerepét az Antikrisztusban remeklő Charlotte Gainsburg-re bízta, a valós apokalipszist, a föld teljes pusztulását vizionálja, amit két nővér szemszögéből mutat be.

A Cannes-i Filmfesztivál sajtótájékoztatóján mindenkit megdöbbentettek Trier politikailag egyáltalán nem korrekt kijelentései, ugyanakkor a tájékoztató felvételét megnézve, egyértelmű: a rendezőnek nem állt szándékában senkit megsérteni. Inkább úgy tűnik, olyannal próbált meg viccelődni, ami tabu, és végül belekeveredett a saját mondataiba, egy egyáltalán nem segítőkész, inkább botrányra éhes közönség előtt. A fesztiválról való kitiltásának biztosan lesznek következményei, talán egy másik filmben, de reménykedem benne, hogy hibáiból tanulni, botlásaiban is csak erősödni tud, és új alkotásokkal tér majd vissza közénk az európai mozi egyik legnagyobb formátumú zsenije.

Miklya Anna

A portré első része: Európai bűnök, ahogy Trier a tükörbe nézve látja

A portré második része: Trier szentjei

Az Antikrisztus kritikája a mindennapin: Kamaradráma a lélek apokalipszisére

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.