Legnépszerűbb
Portré
2011-07-07 22:08:00

Andrej Tarkovszkij mester

Az ember, aki látta az angyalt

Tarkovszkij filmjei tanítások. Nem élvezni, megérteni kell e filmeket, hanem befogadni. Ha nézője nem fogadja el a rendezőt mesterének, és tanításaira nem teszi nyitottá magát, nem csak unatkozni fog, de egyenesen fel is háborodik.

Andrej Tarkovszkij mester. Mester, mint Hamvas Béla, Rudolf Steiner, vagy az ikonfestők, Andrej Rubljov és Feofan Gek. Andrej Tarkovszkij filmjei tanítások. E filmeket nem élvezni, megérteni kell, hanem befogadni. Ha egy Tarkovszkij film nézője nem fogadja el a film alkotóját mesterének, és a tanításaira nem teszi nyitottá magát, a filmen nem csak unatkozni fog, de az egyenesen fel is háborítja. A Tarkovszkij filmeket üres fecsegéssel egyenértékűnek találhatja. Lassúnak, öntetszelgőnek.

Szó sincs arról, hogy Tarkovszkijnak védjegye lenne a hosszú beállítás, hogy az ő találmánya vagy attrakciója lenne a tíz perces snitt. Ezek a hosszú snittek, a végtelenség érzését keltő beállítások, a filmek mondanivalójából következnek. Nem eszközök, mint később, más filmeseknél (ma leginkább a török filmeseknél), hanem evidenciák: a Tarkovszkij film ritmusa az elmélyülést szolgálja, a meditációt, a hosszú snittekben el lehet és el kell merülni, és a hosszú snittekben elmerülő néző elhagyja egoját. A szemlélődés, a képek, feloldozzák.

Csoda, hogy rendezett

A Tarkovszkij jelenetek olyanok, mint a hosszú mondatok, az, aki nem elég figyelmes, és nem követi a mondat kacskaringós ívét, menthetetlenül lemarad, és ha lemaradt, nem tudja felfogni e mondatok értelmét. Tarkovszkij kiköveteli, éppen a hosszú szintagmákkal, a figyelmet. Tehát tulajdonképpen elvárja a nézőjétől azt, hogy őt, mint tanítót, a film vetítésének idejére, fogadja el.

Tanítót írtam, de írhattam volna sztarecet is. Nem egy sztarecet láttak azok, akik tanítónak nem tudták elfogadni, elmebetegnek, zavart lelkűnek: a szovjethatalom szemében Tarkovszkij zavart lelkű elmebeteg volt, aki hajtogatja csak a magáét. Egészen addig nem tűnt veszélyesnek, teljes elhallgatásra ítélendő alaknak a hatalom szemében, amíg olasz és svéd barátai, akik a helyzetét, a szovjet hatalmi rendszert nem érthették meg – tulajdonképpen akaratlanul, csak mert fel sem fogták mit tesznek - el nem árulták.

Tarkovszkij, a sztarec

Tulajdonképpen csoda, hogy Tarkovszkij egyetlen filmet is készíthetett a Szovjetunióban. Nem szállt szembe nyíltan a hatalommal, bár annak képviselőit, különösen a Moszfilm ostoba urait, szívből gyűlölte, ahogy számos nemzedéktársát is – van, kit teljes joggal, van, akit csak zsigerből – nem akadékoskodott, fennmaradt néhány nagyon szomorú levele, melyekben szó szerint könyörög, fűt-fát megígér, hogy filmet készíthessen. Hét nagyjátékfilmjének javarészét, a legmaradandóbb műveit, a Szovjetunióban készíthette el, embertelen körülmények között, használhatatlan, levetett gépekkel, rossz minőségű filmekre. Az utolsó előtti filmje, a Nosztalgia, Olaszországban, az utolsó, az Áldozathozatal, Svédországban készült.

Ha összevetjük e számot azzal, hogy a Nyugat-Európai filmművészek a szerzői film aranykorában – hiszen az volt a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek – hány filmre kaptak lehetőséget, elborzadhatunk: Tarkovszkijnak számos filmterve volt még, filmet szeretett volna forgatni Dosztojevszkij műveiből, a Hamletből, Hoffmann rém-novelláiból, Rudolf Steiner írásaiból. E filmvázlatokat és filmforgatókönyveket olvasva egyébként a legerősebb és egyenesen megdöbbentő érzésünk az lehet, ezek a meg nem valósult filmek nem véletlen, hogy nem valósultak meg: az elkészült hét film éppen azért sugallja a tökéletességet, mert támogatják, felülírják, értelmezik egymást, egy újabb film az összképet – egyáltalán a Tarkovszkijról kialakított képet – rontotta volna.

A sci-fi ikonfestője

Tarkovszkij hódolt a Szovjetunióban a spiritizmusnak, egy szellemidézés alkalmával a megjelent démont arról faggatta, Naplója tanúsága szerint, hogy hány filmet fog készíteni, és a démon pontos választ adott (még három film volt hátra). Tarkovszkijt a válasz igencsak letörte. Ahogy filmjeinek számát, így azt is megérezte (megtudta), hogy nem adatik hosszú élet neki, a szovjet rendszer - amelyben azért is volt idegen, mert nem e rendszerhez, hanem Oroszországhoz tartozott – bürokráciája megöli őt. Vagy azzal, hogy nem kap lehetőséget filmezésre, vagy azzal, hogy nem hagyja nyugodtan élni. Naplót akkor vezetett, ha nem forgatott. Naplóiból kiderül nem csak az, hogy gondolkodásmódját, tanítását nem értették meg, attól sokan – különösen az apparatcsikok – elzárkóztak, értetlenek és ostobák hada vette körül, alkalmatlanok irányították a filmtámogatási metódust, hanem az is, hogy a filmesek kocsmájában olykor verekedésekbe keveredett, lenyomott napi száz fekvőtámaszt, a nagy ivászatok után vezekelt (forgatókönyvírók, és a grúz filmes, Paradzsanov voltak a leglelkesebb ivócimborái).

Jelenések könyve, Álmok mozija (Sztalker)

Olaszországban Michelangelo Antonioni egy olasz lapnak nyilatkozva, tulajdonképpen nem készakarva, csupán csak azért, mert nem fogta föl, milyen a szovjet rendszer, mennyire veszélyes, felfedte Tarkovszkij lapjait, elmondta, egy újságírónak, hogy a rendező, akivel összebarátkozott, milyen keserű lett a Szovjetunióban, milyen méltatlanság, hogy nem készíthet filmet. Tarkovszkij tudta, hogy retorziókra számíthat, ezért egy sajtótájékoztatón bejelentette, hogy Nyugaton marad: az 1970-ben született Andrej fiát nem engedték ki hozzá, csak akkor, amikor már haldoklott. Tulajdonképpen a Nyugat-Európában töltött évek a fiáért folytatott küzdelemmel teltek; ez őrölte fel egészségét és energiáit.

Különös, de Tarkovszkijnak legkedvesebb műfaja a sci-fi volt: hét filmje közül háromra is lehetne azt mondani, ha tágan értelmezzük a műfaj kategóriáját, hogy sci-fi: az a Solaris, a Sztalker és az Áldozathozatal is. De ez a nyugati filmes kategória persze félrevezető, mondhatnánk azt is, aki nem fogadja el tanítójának a rendezőt, az süti rá e filmekre a sci-fi billogját.

E három filmet - és a Nosztalgiát – legalább olyan jogos lenne ikonnak nevezni. Az orosz ikon fogalmában az obraz (kép) szó jelentésárnyalata alig érzékelhető, az ikon nem egy szent képmása, nem festmény egy szentről, hanem maga a szentség. A niceai zsinat 325-ben a Teremtő és Jézus egylényegűségét nyilvánítja ki. Az orosz ikon legnagyobb teoretikusa, Florenszkij atya szerint ezt a tézist csak a keleti, bizánci művészet vette komolyan: a nyugati gondolkodás a hasonló-elvűség felé haladt, amennyiben az emberek közti viszonyt külső – politikai, erkölcsi, pszichológiai – viszonyként értelmezte, az ember Istenhez való viszonyát pedig spekulatív pszichológiai, filozófiai alapokra helyezte. A hasonló-lényegűség mint meghatározó elv vezetett a gondolkodás racionalizáláshoz, ahhoz, hogy a nyugati ember a misztikumot intellektualizálta. Az ikon, szerinte bevon a szent szférájába, a misztikum megtapasztalásba, alkotója vagyis (Atya-Fiú és a Szent Lélek egyneműségét) a Teremtő és Teremtett egylényegűségét vallja.

Hitvallás mozgóképre

Oroszországban nem volt szerepe sem a felvilágosodásnak, sem a reneszánsznak, ezért is írhatja némi keserűséggel Dosztojevszkij, „ahogy Amerikát, talán egyszer Oroszországot is felfedezi majd a Nyugat”. Tarkovszkij művei az orosz ortodox hagyományhoz kötődnek, még ha meg is idéz reneszánsz művészeket, még ha ki is egészítik képeit utalások a nyugati művészekre. Nem ábrázolja a Sztalker Zónáját, hanem abba be akar vonni: Tarkovszkij sztalker, aki a nézőt bevezeti a Zóna világába, és aki onnan kilép, a Zónáról ugyanúgy nem tud hírt adni, mint a film három főszereplője. Ebben a világban – a Tarkovszkij film világában - egyetlen fals mondat is megkérdőjelezné a film hitelességét, kivonna a misztikum világából, de nem találunk fals mondatokat az említett művekben: nem intellektualizálja a misztikumot (nem beszél arról), hanem megjeleníti. Mivel művei nem a hason-elvűségből indulnak ki, Tarkovszkij nem pszichologizál. Tulajdonképpen téves úton jár, aki Bergman műveivel veti össze műveit: a Sztalker egyik jelenete Rubljov Szentháromság ikonjának parafrázisa. Az egylényegűség dogmája – mely úgy is megfogható, hogy e szerint Krisztus az Őskép lenyomata – az emberek közti belső, ontologikus kapcsolatot vallja. Az emberek közti kötelék Krisztuson keresztül jön létre. Mindezt úgy tudja Tarkovszkij megragadni, hogy Krisztus neve az említett filmjeiben mindössze kétszer hangzik el. Mégis Krisztus az, aki a filmjeiben a legjelenvalóbb.

A kapcsolatok Krisztus létének tükrei: ez a gondolat határozza meg önéletrajzi elemekből összeálló filmjét, a Tükör-t, ami olyan, mintha egy meditáló küzdelmében látnánk bele. A meditáló csapongó, a sorsa mélyére lehúzó gondolataival küzd.

A felvillanó emlékképekkel, és történetekkel, az Arszenyij Tarkovszkij versekkel ábrázolja Tarkovszkij az egót, azt, hogy mi és hogyan alakította ki identitását.

Az Andrej Rubljov minden jelenete mintha az utolsó, zárójelenetet építené fel, annak lenne alapozása: a híres harangöntési jelenetben megnyilvánul a hit lényege. A harangok megkondulnak, és a kamera felemelkedik, de mintha nem egy daru húzná fel: a filmtörténet legkülönösebb kameraállása ez. Tarkovszkij mindössze 54 évet élt: Párizsban halt meg, sírján a Sainte-Geneviève-des-Bois temetőben, a következő felirat olvasható: „Az ember, aki látta az angyalt”. Úgy gondolom, a filmjeit megértő és elfogadó nézőre ez a mondat legalább annyira igaz lehet. Ezért is tettem - hálám jeléül – e sírra virágot.

Kolozsi László

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.