Legnépszerűbb
Portré
2011-09-29 15:00:00

Susanne Bier

A mindennapi drámák nem mindennapi rendezője

Családi tragédiák és átlagemberek vétkei: a dán rendezőnő szeret a bűn és a szeretet határain gondolkodni.

Folytatjuk a dán alkotók bemutatását, mert az észak-európai filmes műhely érdemes egy alaposabb körbesvenkelésre. Az eddig említett két rendező- forgatókönyvíró-géniusz, Lars von Trier és Anders Thomas Jensen mellett Susanne Bier neve csenghet a legismerősebben a nézők számára, hiszen a hölgy 2010-ben Egy jobb világ című alkotásával hazavitte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat, de erőteljes, egyéni hangú rendezőként már korábban is ismert volt, és nem csak a művészmozik közönsége előtt.

Az 1960-ban dán zsidó családba született rendezőnő Jeruzsálemben tanult művészettörténetet, Londonban pedig építészetet, amíg 1987-ben el nem fogadták jelentkezését a Koppenhágai Állami Filmfőiskolára. Pályája tehát nem is indulhatott olyan korán, mint a csodagyerek Jensené: első filmjét 1991-ben mutatták be Freud leaving home címmel, Svédországban. Már ezzel a debütáló alkotással is megcsillantotta tehetségét: a film és a színészek összesen 10 európai díjat gyűjtöttek be, és további három jelölést kaptak (Bodin, Európai Filmakadémia, Montréal, stb.). A történetet még nem a későbbi szerzőtárs, hanem Marianne Goldman jegyzi, de akárcsak a Jensen által írt forgatókönyvekben, Bier itt is egy család kórképét, a szeretet és elhallgatás, apró vétkek és hibák, elfogadás és taszítás csetlés-botlásait veszi górcső alá.

A Freud leaving home után Bier közel egy évtized alatt megbízható, jó rendezővé vált. Hét filmet forgatott különböző fogadtatással, bár zajos sikerek nélkül, túlnyomóan dán nyelven és az európai piac számára. A legismertebb ezek közül talán Az igazi (The One and Only) című vígjátéka, amely romantikus komédia ugyan, de nem amerikai, hanem angol-francia-dán módra, szerethető és többdimenziós karakterekkel, meghökkentő fordulatokkal, és sokkal több bátorsággal filmre véve, mint egy hollywoodi történet esetében. Bier számára 1999-es, kellemes kis mozi sikere csak ízelítő volt. A „valódi” Bier-filmekhez egy másik alkotó zsenialitására, az előző cikkünkben bemutatott Jensen forgatókönyveire is szükség volt.

Első közös filmjük a 2002-es Hogyan szeretsz? a Dogma95 égisze alatt készült, betartva azokat a szigorú szabályokat, amelyek a csoport filmjeire jellemzőek. A kései dogmamozi kifejezi Bier és Jensen lojalitását és főhajtását a közeg felé, amelyből jöttek, azonban a későbbi alkotásokban egyre jobban elhagyják majd ezeket az inkább megkötöttségeket jelentő előírásokat, csak azokat a letisztult eszközöket tartva meg, amelyek jót tesznek a filmek világának. Ilyen például a hosszasan az arcokon időző kamera, amely Bier filmjeinek mondhatni védjegyévé vált (noha nem ő fejlesztette tökélyre a szuperközeli feszültségfokozását).

A rendezőnő kifejezetten szeret a bűn és a szeretet határain gondolkodni. Ahogy későbbi filmjei, a Hogyan szeretsz? is olyan embereket mutat be, akik nem rossz szándékból, vagy mulasztásból, hanem mondhatni „véletlenül” ártanak a másiknak. Olyan sorsokat tanulmányoz, terít ki és boncolgat, ahol az ártás ténye egyszerűen az, hogy szereplői túl közel vannak, vagy kerülnek egymáshoz, kapcsolataik összegubancolódnak, összekeverednek és sokszor olyan embereket is megbántanak, akiket egyáltalán nem, vagy éppen túlontúl jól ismernek.

Örök témákat dolgoz fel (Testvéred feleségét)

Bier számára újra és újra felvetődő fontos probléma a felelősségvállalás és a bűntudat kérdése is. A Hogyan szeretsz? cselekménye négy ember, két fiatal szerelmes és egy középkorú, középosztálybeli házaspár életét mutatja be, illetve életüknek egy olyan fontos szakaszát, ahol az útjaik találkoznak és nem válnak el többé. Cecilie és Joachim esküvőjüket tervezgetik, boldogok és szeretik egymást, de a fiút véletlenül elsodorja Marie autója, a gerince szilánkosra törik, és fejtől lefelé lebénul a felépülés minden esélye nélkül. Bier filmje, amely főhajtás Trier Hullámtörése előtt, és egyben a probléma teljesen más közegben, teljesen más mondanivalóval történő feldolgozása, nem mond ítéletet sem a baleset körülményei, sem a nyomorékká vált Joachim önző kegyetlensége, sem a később döbbenetes természetességgel kialakuló szerelmi háromszög kapcsán. A történet helyett inkább a szereplőkre és érzelmeikre figyel, a remek dán színészek, Mads Mikkelsen, Paprika Steen, Sonja Richter és Nikolaj Lie Klaas pedig teljes természetességgel adják át testüket, vonásaikat, énjüket a bár hétköznapi és ismerős, de ismerősen végtelen fájdalmakat hordozni tudó karaktereknek. A cselekmény megnyugtató és klasszikus „vég” nélkül zárul le: hőseinket a történet egy pontján magukra hagyjuk, problémáikra csak félig-meddig találtak megoldásokat, ahogy az életben sem rendeződik el minden sebek és sajgó testrészek nélkül. Csak emberségükben és a mindegyikőjükre jellemző jó szándékban bízhatunk, ha tovább szeretnénk gondolni, mi történhet akkor, amikor már nem követi őket Bier kamerája.

Hasonlóan mindennapi és könyörtelenül közel lévő történet a Testvéred feleségét, amely már az ószövetségben is megjelenő örök kérdést járja körül: ki vegye át egy elárvult családban az apa szerepét. A bibliai válasz - hogy a férfitestvér, - nem hűtlenség, vagy túl hamar történt felejtés, hanem a közös gyászban egymás felé forduló szeretetteljes és érzékeny szereplők lassan, szinte érintések vagy szavak nélkül beteljesedő öngyógyítása lenne. De csak lenne, hiszen a katona édesapa nem halt meg, ahogy hitték, hanem eltűnt és végül hazatér. A lezárt és elfojtott érzelmeket újra felszínre kell hozni, az éppen feltörőeket elfelejteni vagy átformálni a családért, a szerettekért, a szerettek egységéért. A Testvéred feleségét-nek elképesztően precíz forgatókönyve, rendezése és biztos színészvezetése olyan filmminőséget teremtett a vásznon, amire még a dánok által bőségesen elkényeztetett kritikusok és ítészek is felkapták a fejüket. A mozinak hatalmas nagy sikere lett, a 13 díj mellett amerikai remake is készült belőle, amelynek forgatókönyvét gyakorlatilag változtatások nélkül emelték át a Jensennel, magát a mozit pedig Jim Sheridan rendezte.

Az Európán kívüli filmvilág Biert igazán a 2006-ban bemutatott Esküvő után című, mozgalmas, de finoman cizellált drámája miatt ismerte meg. A film, amely vonásaiban (például a szinte teljesen azonos kezdő képsorokban), karaktereiben már előkészíti a nagy sikerű Egy jobb világot, szintén a család egységének összetartásáról, a családfő haláláról és a szellemi örökség továbbviteléről beszél. Jacob szociális munkás Indiában, elkötelezett és elkötelezetten jó ember, akinek vissza kell utaznia Dániába, hogy elnyerje egy vagyonos üzletember anyagi támogatását. Jacob azt hiszi, utazása alatt meg kell majd győznie Jorgent, de kiderül, hogy partnerének teljesen más szándékai vannak vele. Jorgen Jacob nagy szerelmét vette feleségül, és most, hogy tudja, halálos betegségben szenved, biztosítani szeretné családját, hogy lesz, aki vigyázni fog rájuk. Sem Jorgen, sem Jacob nem bűntelenek, nem mentesek a mulasztásoktól, hazugságoktól, a bűntudattól és a lelkifurdalás miatti dühtől. Mindketten képesek azonban arra, hogy szeretettel forduljanak a többi ember felé, elfogadják a bocsánatkérést és maguk is bűnbánatot gyakoroljanak. Ez teszi a film keserédes lezárását valóban katartikus élménnyé, hiszen a hús-vér szereplők hihető, túlzásoktól mentes drámáját könnyű a sajátunkénak érezni.

Elkerüli a valódi tragédiát (Esküvő után)

Az Esküvő után volt Bier első filmje, amit jelöltek a legjobb külföldi film díjára az Oscaron. Jelölését nem teljesítette, kapott viszont 9 nemzetközi díjat, és további 15 jelölést rendezői munkájáért, illetve színészei a filmben nyújtott teljesítményükért. Különösen Mads Mikkelsen érzékeny alakítását emelte ki a legtöbb kritikus. Bier ezek után Amerikában is labdába rúghatott, tett is egy rövid kitérőt az álomgyár felé A tűz martaléka című filmmel. Bár a történet kifejezetten „bieres” a film sajnos nem érdemel többet egy erőteljes közepesnél, főleg a jobbra érdemes Halle Berry elképesztően erőtlen játéka miatt. Bier morális kérdései, az unalomig ismert mi lesz a családdal a családfő halála után problematika ebben az alkotásban valóban unalmassá, és idegenné válik. Az alkotást egyedül Benicio del Toro erős színészi jelenléte menti meg.

A rendezőnő a saját és a nézők szerencséjére is visszatért Dániába, hogy Jensennel és az ország vezető színészeivel karöltve megalkossák az Egy jobb világot, a dán filmtermés évek óta legsikeresebb darabját. Bier a már jól ismert úton indult el, családi drámák és kapcsolatok, elhidegült házaspár, karitatív tevékenységet végző orvos Afrikában, kéregető utcagyerekek az autó mellett. A történet igazi lényegét azonban a két erőteljes gyermekkarakter adja. Christian és Elias világa éppen olyan kegyetlen és szenvedésekkel, döntésekkel és harccal teli, mint a felnőttekké, erkölcsi kódexük viszont még egyértelműbb és tisztább. Kettőjük sorsa hűen kíséri szüleikét, akik szerencsére nem túl gőgösek ahhoz, hogy időben tanuljanak a saját gyermekeik által feladott leckéből. Ahogy minden eddigi filmben, Bier itt is elkerüli a valódi, „nagyszabású” drámát és tragédiát, végül minden elsimul, elrendeződik, legalább egy kicsit, mint az életben. Az alkotás erejét és katartikus mivoltát éppen az adja, hogy a néző felismeri, pontosan tudja, azokat az olyan egyszerűnek tűnő döntéseket is milyen nehéz meghozni, ha azt kell mérlegelni, vajon hogyan ártsunk a körülöttünk levőknek a legkevesebbet.

A rendezőnő jelenleg az All you need is love című romantikus komédián dolgozik, természetesen Jensennel. A cím borzasztó, bár Bier sosem a frappáns címválasztásairól volt híres. A szereplőgárda viszont érdekes, ígéretes, és a két dán zseni közös filmjeiben eddig még sosem kellett csalódnunk.

Miklya Anna

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Hozzászólások

kekec 2011-09-30 15:22:57
Meg szeretném védeni A tűz martaléka című filmet: szerintem bőven van olyan jó, mint Bier többi filmje, ugyanolyan gyomorszorító érzés nézni a történetet és ugyanaz a katarzissal járó feloldás van a végén, mint a rendező többi jó filmjének. A téma és annak megvalósítása is tipikusan Bier-hez méltó.
Én nem éreztem Halle Berry játékát erőtlennek egy cseppet sem, szerintem nagyon is helyén volt a színésznő.
Összességében is erősen mély nyomokat hagyott bennem a film, a Hogy szeretsz?-nél például sokkal mélyebben érintett meg.
Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.