Legnépszerűbb
Portré
2011-07-25 18:30:00

Frank Capra

A krízis után, avagy a kisember megdicsőülése

Naiv rendezőként könyvelték el, komoly témák foglalkoztatták. Húsz éve, 1991 szeptember 3-án hunyt el Frank Capra, a sikerkultúra és a keresztényi-közösségi értékek összeütközésének hollywoodi rendezője.

Amikor a modernizmus hajnalán a nouvelle vague túlművelt rendezőpalántái újragondolták a hollywoodi kánont, és a rigid stúdiórendszer szürke alkalmazottaiban öntörvényű művészeket véltek felfedezni, a háború előtti Amerika egyik legnagyobb becsű és legmarkánsabb szemléletű direktorát csak elvétve említették a tiszteletre érdemes filmszerzők között. Jóllehet, Frank R. Caprától aligha volt eltagadható a markáns vízió és a jellegzetes látásmód akkortájt felértékelt érdeme, Truffaut, Rohmer és Godard sokkal inkább Hitchcock, Ford vagy épp a hazai pályán eladdig jószerével ismeretlen Howard Hawks hőstetteit zengte világgá, s miként megannyi más közmegbecsült hollywoodi nagyágyút Zinnemanntól Hustonig, Caprát is a képzeletbeli másodvonalba utalta.

A gazdasági válságból kikecmergő Amerika szeretett rendezője a becsületes kispolgárt dicsőítő, keresztény szellemű (s érzelmessége miatt olykor Capra-corn-nak csúfolt) művekről lett nevezetes, melyekben a heveny népjobbító szándék, a gazdasági válság traumáját oldani igyekvő, kicsattanó optimizmus, és a New Deal politikai kurzusához idomuló társadalmi üzenet látszott a legjellemzőbbnek – s míg mindez a harmincas években még releváns és felelős művészetként volt érzékelhető, addig az ötvenes évektől már inkább bántóan konformista ideológiának, szemérmetlenül szentimentális populizmusnak tetszett. Ez az ítélet pedig alighanem – s a hetvenes években felhabzó Capra-reneszánsz ellenére is – mindmáig jellemzi Capra kritikai recepcióját, noha a rendező hurráoptizmusa vagy az Amerikai Álomba vetett, naiv, gyermekded hite teljes életművének fényében jócskán árnyalható, sőt, vitatható – amiképpen a filmek keresztény gyökerű ideológiája is lényegesen komplexebb, mint ahogyan azt vélni volt szokás. Bár Capra meggyőződései továbbra nem jöttek divatba, emberbaráti művészetének számos tézise ma is aktuális, életművének koherenciája pedig bizonyosan Hollywood második generációjának egyik legfontosabb szerzői rendezőjévé avatja.

A „Capra-corn” ideológiája, avagy a válság képei

Egy kétségbeesett bankigazgató lehajtott fejjel áll irodájának ablaka mellett, sem telefoncsörgésre, sem kérlelő szóra nem reagál, íróasztalában töltött revolver pihen. Komor némasága brutális feszültségben áll addigi hiperaktív tempójával és vidám kedélyével, ámde voltaképpen érthető, hiszen valóságos horda dúlja bankját – a katasztrófát rebesgető pletykáknak felült ügyfelek sokasága, akik a tegnapi rablás hírére kétségbeesetten igyekeznek visszavenni a megtakarításaikat, ekképpen tönkretéve egymást és a bankjukat. Capra korai korszakának egyik legnagyobb sikere, az Amerikai őrület (1932) a tisztességes hitelesekbe vetett bizodalomra alapozó bankigazgató kríziséről szól, aki mind az alkalmazottaiban (legkedvesebb alárendeltje a rablás gyanújába keveredik), mind üzlettársaiban (hiszen azok még válság idején sem hajlandóak saját pénzüket kockáztatni a bank érdekében), mind az ügyfeleiben (hiszen ész nélkül tépik egymást a pénztárak előtt), mind pedig a feleségében (aki vélhetőleg megcsalta) csalatkozni kénytelen, ám végül egy csodálatos fordulatnak köszönhetően visszanyeri hitét a világban.

A pénz őrülete (Amerikai őrület)

Az eredetileg Faith (Hit) munkacímű film minden történetszála a bizalom válságát tematizálja, melyek egymást erősítve vezetnek az össztársadalmi tragédia felé – ilyenformán demonstrálva a felebarátainkba és a rendszerbe vetett hit elemi fontosságát. Bár e motívum később is rendre megjelenik és gazdagon variálódik az életművön belül, az Amerikai őrület propagandisztikus üzenetét („Látod, milyenek az emberek manapság; hallanak egy őrült pletykát, és rögtön elveszítik a fejüket.” – mondja az utolsó előtti jelenetben egy bankból kisétáló ügyfél egy másiknak) kevésbé a személyes ellenérzések, mintsem külső kényszerek látszanak indokolni.

Az 1928-óta a Columbiának dolgozó, ámde számottevő művészi szabadságot még ki nem küzdött Capra és forgatókönyvírója, Robert Riskin vélhetően a stúdió elvárásainak igyekeztek megfelelni, amely Franklin D. Roosevelt hatalomra kerülésével párhuzamban (s már azt megelőzően is) a New Deal konzumbarát populizmusát kiszolgáló filmeket indított el a futószalagon. A Columbia Pictures profilja a harmincas években prímán idomult az uralkodó politikai kurzus szellemiségéhez – s bár Capra az önmitizálástól sem visszariadó önéletrajzában (The Name Above the Title) hajlamos a függetlenség hajthatatlan harcosává stilizálni önmagát, valójában ezen a ponton még bizonyosan behódolt az uralkodó doktrínának, s végső soron a Columbia stúdió felvirágzása is inkább Capra és a stúdióvezető Harry Cohn harmonikus együttműködésből, semmint az előbbi függetlenségi küzdelméből, kettejük sokszor megénekelt acsarkodásából fakadt. Aligha véletlen, hogy az önálló útra lépett (saját céget alapító, majd a Warners-hez szerződött) Capra sosem tudta megismételni a Columbia kötelékében elért sikereit – miként a Columbia és Cohn sem talált hozzá hasonlóan jövedelmező rendezőt a következő évtizedekben.

Középpontban a kisember rendíthetetlen hite (Az utca embere)

A hit kötelme; a szegényekkel, az elnyomottakkal való szolidaritás; a közösségi értékek fontossága; a kisemberi tisztesség dicsőítés; a minden egyes embernek, mint Isten egyenrangú teremtményének kijáró méltóság hangsúlyozása; valamint a közjó érvényesítése a privát érdekkel szemben – az életmű ezen keresztényi motívumai és tematikai állandói (amelyek már az első igazán társadalomtudatos munkájában, az Amerikai őrületben is tetten érhetőek) nem csupán a stúdióvezetés vagy a korszellem elvárásaiból, illetve a társadalmi közérzetből, de legalább annyira Capra élettörténetéből is levezethetők.

Miként Martin Scorsese, a szicíliai falucskában született Capra is jócskán kötődött az olasz-amerikai katolikus kultúrához, s egész életében gyakorló hívő maradt – ugyanakkor a család, a közösség és a szolidaritás élethosszig tartó igenlése mellett aligha tagadhatta volna le pusztító erejű privát ambícióit. Az olthatatlan becsvágytól fűtött Capra (aki pályája utolsó harmadában számos forgatókönyvírót fosztott meg a stáblistán szereplés jogától, hogy övé maradhasson a teljes dicsőség) alighanem mélyen átélte az amerikai középosztályi értékrend legizzóbb belső konfliktusát, az ambíció és az önzetlenség, a magán és a köz, a kapitalizmus és a demokrácia, avagy a szabadság és az egyenlőség örök feszültségét, amely életművének egyik legfontosabb témáját jelenti. Míg a pálya indulását Harry Langdon-féle slapstick-komédiák, majd a társadalmi korlátokat tematizáló melodrámák (Ladies of Leisure, 1930; Ten Cents a Dance, 1931) és vígjátékok (az Oscar-esővel jutalmazott, karrierizzító Ez történt egy éjszaka, 1934) fémjelzik, a harmincas évek második felétől induló „érett” korszak veretes társadalmi drámái és komédiái túlnyomórészt ezt a konfliktust élezik ki – legyen szó a nyilvános szerep társadalmi felelősségével szembesülő Mr. Deeds-ről (Váratlan örökség, 1936) és John Doe-ról (Az utca embere, 1941), vagy az önös eszképizmus (A kék hold völgye, 1937), illetve a korrupció elleni küzdelem (Becsületből elégtelen, 1939) következményeivel számot vető főszereplőkről.

A Capra-film ideáltipikus hőse (akit többnyire James Stewart vagy Gary Cooper játszik) rendre személyes áldozatot hoz a köz jól felfogott érdekei oltárán – a városi nagyvadak közé keveredett, faragatlan kisember az amerikai alapértékekbe vetett rendületlen hite és józan paraszti esze miatt konfliktusba kerül az útjába kerülő agresszív, célelvű nőalakkal (elegáns kosztümök helyett tweed-zakóba öltöztetett, géppuska-beszédű karriernők vonulnak elé, hol Barbara Stanwick, hol Jean Arthur bájosan neurotikus alakításában) és a cinikus politikai- vagy ipari hatalommal (melyet legtöbbször Edward Arnold korpulens alakja, elegáns cvikkere és mélyen zendülő hangja testesít), amelynek során pedig önös céljait folyvást beáldozza a nagyobb cél érdekében. S noha végül győz, és mind a nőt, mind az intézményes erőket megnyeri magának, a közérdek és a privátérdek feszültségében vergődve olykor a legsúlyosabb kétségbeesés ragadja magával. Habár Capra filmjeinek általánosított történetsémája – amely legkivált a „populista trilógiának” nevezett sikerszéria, a Váratlan örökség, a Becsületből elégtelen és Az utca embere triászának cselekményei alapján kikristályosítható – egy olyan világot sugároz, amelyben a szexuális antagonizmus és mélyen gyökerező ideológiai konfliktusok egyaránt feloldhatóak, a sikerhez vezető út rendre az identitásvesztés traumatikus tapasztalatán keresztül vezet.

„Nincs identitásom, mert eltöröltem az identitásom” – mondta egyszer Capra, aki életrajzírója, Joseph McBride szerint egész pályája során rettegett az elégtelenségtől, súlyos kételyek emésztették saját szerepével kapcsolatban, s bízvást illett rá az „imposztor fenomén” pszichológiai kórképe, melynek áldozatai folyvást attól rettegnek, hogy indokolatlannak vélt sikerük egy csaláson alapszik. Mindezen félelmek sorra feltűnnek hőseinek kríziseiben, amelyek pedig szinte kivétel nélkül az öngyilkosság lehetőségének latolgatásáig fokozódnak (e motívum keresztül-kasul átszövi az életművet a korai melodrámáktól a Yen generális keserű teája szívszakító fináléján át Az élet csodaszép nagyjelenetéig), s többnyire csupán valamiféle csodaszerű esemény, nyilvános áldozat, vagy megváltás révén oldódhatnak fel. Az utca embere címszereplője, a prófétává manufakturált átlagpolgár (akinek karriertörténete akár Capra rendezői felemelkedésének tükreként is olvasható) a fináléra már csupán úgy mentheti meg a róla elhíresült társadalmi mozgalom értékeit, ha öngyilkosságával hitelesíti a szájába adott gondolatokat – így hát annak rendje és módja szerint fel is mászik egy toronyházba, ahol azonban megtért híveinek csapata várja, és az egész ötletet kiötlő Barbara Stanwick bűnbánóan a karjaiba omlik. A záróképen a Krisztus-figuraként is értelmezhető Doe és elalélt teremtője afféle kifordított Pietát formáz – miképp az öröksége miatt meghurcolt Mr. Deeds is a Pilátus elé hurcolt Krisztura emlékeztet a Váratlan örökség fináléjának bírósági tárgyalásán. Az ön- és a közérdek között vívodó héroszok válságainak feloldásában rendre központi szerepet kap a keresztény szimbolika – ugyanakkor e válságok roppant intenzitású ábrázolása legalábbis árnyalja a Capra naiv optimizmusáról keringő képet.

Az önzetlenség ára

Míg Capra színészközpontú, funkcionális filmstílusából nagyobbára hiányoztak a karakteres megoldások – hiszen bár az analitikus vágás olykori hanyagolásában, a tengelyirányú, axiális vágás gyakoriságában, s a kortársi standardoknál gyakrabban előretolakodó elbeszélői jelenlétben megragadható valamely formai állandóság az életművön belül, a stílus egészében Hawkséhoz hasonlóan „láthatatlan” – addig a cselekményszervezés terén roppant markáns szerzőnek mutatkozott.

Az egyik leglátványosabb – s a művészi hozamát tekintve alighanem a leginkább megkérdőjelezhető – kézjegyszerű gesztusa abban áll, hogy korábbi munkáiban hasznosított leleményeit (fordulatokat, jeleneteket, gegeket) gyakran újra felhasználja egy későbbi munkájában. Az életmű tematikai konzinsztenciát termékenyen fokozó eljárás izgalmas keresztkapcsolatokat teremt a különböző műdarabok között. A Platinaszőke társasági komédiájának egyszeri újságíró hőse éppúgy örömét leli a hatalmas kúria folyosóin való huhogásban-óbégatásban, mint A kék hold völgye kompániája a tibeti kolostor szent falai között; az Így élni jó! pöffeszkedő mágnása (Edward Arnold!) éppúgy egy rossz székbe ül a szegényházi vendégségben, mint a Púp a háton nyegle hősét meglátogató, komoly kedélyű báty (Edward G. Robinson); ez utóbbi film főhőse pedig a lépcsőn hátrafelé mászva igyekszik részeg barátnőjét az ágyába cipelni, csakúgy, mint a The Strong Man bájos burleszkjében a csábítójával szerencsétlenkedő Harry Langdon. Capra legnevesebb műve és talán legnagyobb hatású szekvenciája szintén egy korábbi film örököse – hiszen miként az Amerikai őrület fináléjában, úgy Az élet csodaszép záró képsorain is a semmiből előtűnő és a korábbi bizalmat megháláló barátok serege menti meg a főhőst a csődtől és a börtöntől.

Az alkotói szenvedélytől duzzadó, az oeuvre legfontosabb témáit és motívumait szintetizáló főmű, Az élet csodaszép bár híre szerint csupán szentimentális karácsonyi mozi, voltaképpen a középosztálybeli Amerikai Álom eredendő ellentmondásosságát tudja láttatni roppant drámai erővel – a sikerkultúra és a keresztényi-közösségi értékek vitáját tehát, azt a problémát, amely Frank Caprát majd egész pályáján foglalkoztatta, s amelyről olykor jócskán ambivalens, önreflektív mozzanatokban gazdag, s a szerzője hitéről és kételyeiről egyaránt tudósító művekben mesélt.

Nagy V. Gergő

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.