Legnépszerűbb
Kritika
2011-12-29 18:00:00

Aki Kaurismäki: Kikötői történet

Szabadság, egyenlőség, testvériség

Tündérmese, vágyálom, vádirat vagy utópia? A finn rendező legújabb mozijában a munkásosztály ismét a paradicsomba megy.

Ahogy annak idején Quentin Tarantino a Becstelen Brigantykban egy „tollvonással” felülírta a második világháborút, úgy rendezi el most a maga módján a menekültügyi kérdést a finn rendező, Aki Kaurismäki új filmjében, a Kikötői történetben. Amit fehér asztal mellett a politikusoknak, menekültügyi szakembereknek nem sikerült megoldani soha úgy, hogy valamelyik érdekcsoport ne sérüljön, azt Kaurismäki most száz perc alatt simán rendbe teszi, pontosabban: elmeséli, hogy miként lehetne eljárni humánusabban abban az esetben, ha néhány afrikai menekült, papírok és munkavállalási engedély nélkül úgy dönt, egy élhetőbb életet választ Európában. A Kikötői történet utókarácsonyi mese, utópia, vágyálom, cinikusabbak kedvéért: kegyes hazugság arról, hogy akadnak nemes lelkek a világban. Embertársainkból – különösen a számkivetettek, a nélkülözők, egyszóval a társadalom peremén élőkből, a kétkezi melósokból – nem veszett még ki a szolidaritás és az empátia érzése.

A történet főszereplője Marcel Marx (André Wilms) cipőpucolóként dolgozik a Le Havre-i pályaudvaron egy vietnámi segéd oldalán. Szegénysége ellenére elégedett embernek tűnik –túl a bohém ifjúságon boldogan él kutyája, Lajka és neje, Arletty oldalán (Kati Outinen), aki szemérmesen hallgat férje előtt arról, hogy az egészségi állapota igencsak megrendült. Ezalatt a kikötőben egy emberekkel teli konténert fülel le a jard fő embere, Monet felügyelő (Jean-Pierre Darroussin), ám az egyik potyautas, egy gaboni kisfiú, Idrissa (Blondin Miguel) még időben kereket tud oldani. A két szál összefonódik: miközben Arletty kórházba kerül, és az orvosok nem sok jót jósolnak neki, Indrissát Marcel felkarolja, és helyi kis közösség támogatását élvezve, céljául tűzi ki, hogy a kisfiú eljusson Londonba az édesanyjához.

Nem veszett még ki a szolidaritás (Blondin Miguel, André Wilms)

Kaurismäki egész retro-univerzumot teremt a kikötővárosi történetben. Marcel családneve nem véletlenül Marx, elvégre a munkásosztály fog össze egy nemes cél érdekében a filmben; ahogy a neje sem öncélúan kapta az Arletty nevet, utalva a 30-40-es évek színésznőjére, aki a francia ellenállási mozgalmat ugyanúgy szimbolizálja, mint Marcel Carné alkotásait (hogy a cipőpucoló nevéhez ismét visszacsatoljunk). Ilyen és ehhez hasonló finom utalásoktól hemzseg a Kikötői történet – az első látásra zord Monet felügyelő az esőkabátjában mintha egy série noire-ból lépett volna elő; a szovjet űrhajós kutyáról elnevezett, a stáblistán is feltűntetett Lajkáról már nem is beszélve, aki fő állásban egyébként a rendező saját házi kedvence. A „szokásos”, Kaurismäki munkákból már ismerős, „faarcú” humor ezt a mozit is végig átitatja – a szökésben lévő Indrissát a helyi lapok szalagcímei összefüggésbe hozzák az al-Kaidával; Marcel azért hálás a sorsnak, hogy a gazdag gengsztert csak azt követően végezték ki, hogy rendezte a cipőpuculás árát; a beteg Arletty-nek Kafkát olvasnak fel a barátai a kórházban, hogy jobb kedvre derítsék. És visszaköszönnek a Kaurismäki-mozikból ismert pasztel színek is, ahogy a kicentizett kompozíciók (az operatőr a régi harcostárs: Timo Salminen), amelyekbe csak itt-ott furakszik be egy-egy harsányabb szín.

A Kikötői történet optimista, kedves, naiv és idealista mozi, méghozzá abból a fajtából, amely képes mosolyt csalni a néző arcára. A finn rendező – akit kritikusai neveztek már az utolsó marxistának is – időtlennek tetsző, de a francia ellenállás éveire sűrűn rájátszó alkotása egyszerre ábrázol egy utópisztikus álmot, és hirdeti meg a 21. századi ellenállási/szolidaritási mozgalmat. A pék, a zöldséges, a cipőpucoló, a helyi Johnny Halliday, Little Bob (Roberto Piazza) – kinek minden idők egyik leginkább zavarba ejtő filmes zenei betétjét köszönhetjük –, a ballonkabátos zsaru, vagy a jó lelkű feleség, azért mondhatók a történet alapján igaz embereknek, mert szembe mernek szállni a rendszerrel. Hogy mindezt meseszerűnek találjuk, a mostani realitásunkról is árulkodik.

Hungler Tímea

Kikötői történet (Le Havre) – finn-francia-német vígjáték, 2011. Rendezte: Aki Kaurismäki. Forgatókönyv: Aki Kaurismäki. Kép: Timo Salminen. Vágó: Timo Linnasalo Szereplők: André Wilms (Marcel Marx), Kati Outinen (Arletty), Jean-Pierre Darroussin (Monet), Blondin Miguel (Idrissa), Elina Salo (Claire), Evelyne Didi (Yvette), Quoc Dung Nguyen (Chang), Laika (Laika - kutya). Színes, 103 perc.

 

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.