Legnépszerűbb
Kritika
2011-08-24 17:30:00

A monolit gyermekei

Stanley Kubrick: 2001 Űrodüsszeia

Stanley Kubrick 1968-as opusza a scifi,- és egyben a filmtörténet klasszikusa. Kultuszfilm, hiteles és máig lenyűgöző műalkotás – továbbgondolásra érdemes találós kérdés az emberről.

A rendező Arthur C. Clarke novellája, Az Őrszem történetét vette alapul és egészítette ki ötleteivel. A híres scifi-író és Kubrick együtt dolgoztak az Űrodüsszeia forgatókönyvén, amely végül összetett, nehezen megfejthető rendszer lett, egy továbbgondolásra érdemes találós kérdés az emberről.

Az Űrodüsszeiáról nehéz úgy szólni, hogy ne keveredjünk bele a kreacionisták és evolucionisták jó másfél évszázada tartó, vérre menő és végeláthatatlan csatározásába, pedig, bármilyen furcsa is az első képsorok láttán, Kubrick sem kívánt ez ügyben állástfoglalni. A film kezdő jelenete előemberek egy csoportját mutatja be, akik valahol a forró égöv alatt bogyókat gyűjtögetnek, és békésen együtt élnek egy növényevő állatfajta csordájával. Agressziót csak a saját fajtájuk másik csoportja vált ki belőlük, akikkel a víznél találkoznak. Az egyik reggel táborhelyük mellett fekete, négyszög alakú monolitot találnak. A szemmel láthatóan teljesen idegen, „földönkívüli” képződmény először megriasztja őket, később nem törődnek vele. Hatása cselekedeteikben nyilvánul meg: a falka egyik tagja kezébe veszi egy állat csontját, később eszközként használva megöl egy állatot és húsát szétosztja népe között, majd a falka elkergeti területéről a másik előembercsoportot, és megölik a vezetőjét. Ez az első, szuggesztív jelenetsor már önmagában meghökkenti és elbizonytalanítja a nézőt, aki, túl a színészi játék, az ügyes smink és a borzongató zeneválasztás csodálatán, nem is tudja, Kubrick mit szeretne üzenni neki, hogy ezt az üzenetet egyáltalán hogyan fogja meg és bontsa ki magának.

Az ember felemelkedése, ahogy Kubrick látta(tta)

A 2001 tele szimbólumokkal, amelyeket a rendező nem magyaráz agyon, nem spékeli történetét szájbarágós következtetésekkel. A monolit fekete tömbje, amely segít az értelem kibontakozásában, egy általunk szabadon értelmezhető metafora: lehet egy idegen faj által küldött tárgy: űrhajó, egy gép; érkezhet a múltból, vagy a jövőből akár; lehet küldött, hírvivő, angyal; sőt, lehet maga Isten is. Kubrick az evolúció és a teremtés elméletének vitáját sem hajlandó helyettünk eldönteni: még azt sem mondja, ki hogy a film a mi Földünkön játszódik, csak azt, hogy az emberiség hajnalán. De mi az emberiség? A rendező mindenképpen egy tervezőt, fölöttes elmét, kvázi-istenképet gondol az emberi faj felemelkedése mögé, legyen szó a kereszténység Istenéről, vagy akár más szervező erőről. Csakhogy az sem egyértelmű, Kubrick mit tart emberinek, főleg, ha fejlődésünk kívülről lett belénk kódolva.

A döntéseink tesznek-e emberré? Emberinek nevezhető-e az, hogy az logika és gondolkodás első lépése az erőszak. És vajon a felemelkedéshez vezető agresszió Isten akarata, vagy az ember, az emberhez mint fogalomhoz szinte elválaszthatatlanul kapcsolódó „szabadság”, az ember szabad akaratának következménye?

Az első képsor alatt Richard Strauss Im-igyen szóla Zarathustra című műve hallatszik, amely a Nietzsche kötetre való utalással segít az értelmezésben. A Zarathustrában Nietzsche így vélekedik: „Mi a majom az embernek? Nevetség avagy fájdalmas szégyen. És kell, hogy ugyanez legyen az ember az emberfölötti embernek: nevetség avagy fájdalmas szégyen. Megtettétek az utat a féregtől az emberig és bennetek még sok van a féregből. Egykor majmok voltatok és még most is az ember majomabb akármelyik majomnál.” Nietzsche szavai szerint tehát az embernek igénye van valamiféle fejlődésre, amely azonban önerőből nem válhat teljessé: így válik egy hirtelen és bravúros vágással az előember kezéből az ég felé hajított gyilkos fegyverből űrhajó, érzékeltetve ezzel, hogy bár az „evolúció” évezredekig tartó és hosszadalmas lehetett, az ember lényegén mit sem változtatott.

A nyitány után az emberiség már a Naprendszer jó részét meghódította. A Holdon tartózkodó tudósok egy különös, mágneses erőtér közepén újabb monolitra bukkannak, amely a Jupiter felé sugároz jeleket. A film különösen lassú, hosszú snittekre épül ebben a részben: aprólékosan kimunkált, mérnöki precizitással megépített és mozgatott űrhajómodellek, amelyek a Kék-Duna keringő dallamára úsznak a világűrben, személyszállító repülőgépre hasonlító űrsikló, ahol a stewardessek a súlytalanságban is tökéletesen jólnevelten és udvariasan végzik a munkájukat, és így tovább. Kubrick a (leginkább elképzelt) jövőképet igyekszik mindennapivá tenni: miközben a tudósok az évezred nagy felfedezését közelítik meg az űrkomppal, udvariasan elcsevegnek a csirkés szendvicsről és a remek kávéról. Lám, az űrkorszak emberei és köztünk nincs akkora különbség, sőt, amikor a kutatást végző tudós a majomember mozdulatával, kissé félve érinti meg a monolitot, rádöbbenünk: az ősember ösztönei is megmaradtak.


Elküldi-e a monolit ártatlan Csillaggyermekét?

A film idejében 1999-re tett felfedezés után két évvel űrhajót küldenek a Jupiter felé, fedélzetén két űrhajóssal, és három hibernált tudóssal, illetve a szuperszámítógéppel, „aki” olyan fejlett technika teremtménye, hogy szintén önálló személyiségnek tekinthető. HAL, a csúcskomputer az emberi elme teremtménye, emberi érzések utánzására programozták. Az emberiség tehát önmaga is eljátszadozik a teremtéssel, sőt: teremtményére vakon rábízza magát, hiszen az űrhajón mindent HAL vezérel és irányít. Nem lenne azonban ember az ember, ha ártatlan (steril gép-) teremtményét nem kényszerítené bűnre rögvest: a fedélzeten HAL az egyetlen, aki tud arról, hogy a küldetés valós célja a monolit által sugárzott rádiójel céljának felderítése. A számítógépet felhatalmazták programozói, hogy az expedíció sikere érdekében minden emberi körülményt felülíró döntéseket hozzon, ezzel azonban arra kényszerítik, hogy folyamatosan hazudjon az űrhajó ébren lévő személyzetének. A morális válság okozta neurózisban szenvedő komputer először hibásnak jelenti a kommunikációs csatornát, majd, amikor megkérdőjelezik döntéshozó képességét és ki szeretnék kapcsolni (amivel „halálra ítélnék”), módszeresen és lélektelen logikával gyilkolja meg a legénységet és a mélyálomban fekvő tudósokat. Az egyik űrhajós, Dave végül felülkerekedik és kikapcsolja HAL „agyát”. A film erős jelenete ez, a gép igenis képes emberi emóciókra, legalábbis: fél az elmúlástól.

Dave egyedül folytatja a küldetést; a Jupiter körül a már megismert monolitokhoz hasonló, fekete test kering, amely magába szippantja az űrkompot, mint egy fekete lyuk, és hosszú utazásra küldi az asztronautát. Dave a transzcendenssel találkozik, valami nálunk/nála/az emberinél többel, amit a saját, gyarló érzékeivel kell felfognia, a rendezőnek pedig a saját „gyatra” eszköztárával visszaadnia. Mózes Jahvét egy égő csipkebokor formájában érzékeli, Kubrick hőse pedig téren és időn keresztül száguld, fények és színek, földire hasonlító nem földi tájak villannak fel előtte, amíg el nem érkezik egy barokkos eleganciával bebútorozott szobába. Itt saját magát látja, érzékeli öregen, majd haldoklóként, végül pedig újjászületik, tágra nyílt, ártatlan szemű Csillaggyermekként, aki csodálkozva bámulja a kék bolygót, a Földet, amely az űrből úgy fénylik, mint egy csodálatos tiszta ékszer. A néző azonban pontosan tudja, hogy ember létükben bűnös lelkek népesítik be, akik évezredek múlva sem lesznek képesek saját erejükből jobbá válni.

Miklya Anna

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.