Legnépszerűbb
Kritika
2011-07-07 22:16:00

A diktatúra szaga

Roman Polanski: A halál és a lányka (kritika)

A diktatúrának nincs arca. Csak hangja van, frázisai, szófordulatai. És szaga. Olyan szaga, amit nem fed el a parfüm, vagy a frissen vasalt ing illata. Amit tizenöt év elteltével is megismer az ember.

Roman Polanski jól tudja ezt, hiszen két diktatúrát is megért. Az 1933-ban Párizsban született lengyel származású rendező a krakkói gettóban töltötte gyermekéveinek egy részét. Hat éves volt, amikor végignézte a szülei deportálást. Neki sikerült megszöknie, a háború végéig római katolikus családok bújtatták, velük járt templomba, velük imádkozott, és próbálta felvenni a katolikus szokásokat is, de soha nem keresztelkedett meg. Jerzy Kosinski, a P.E.N.-díjas lengyel-amerikai író, Polanski jó barátja szerint „a valóság ennél sokkal tragikusabb: még nem töltötte be a tizenkét évét, de már megismert az éhezést, többször majdnem megfagyott, német katonák gyilkos játékra kényszerítették, és fejét vasrudakkal verték, egészen addig, míg el nem veszítette az eszméletét.”

Oscartól Oscarig

A barna diktatúra után Lengyelországban is a vörös következett, aminek nem akart részese és kiszolgálója lenni a fiatal rendező, akinek 1962-ben forgatott Kés a vízben című filmjét csak Fellini 8 és ½ című klasszikusa tudta elütni az Oscar-díjtól.

Sokan aggódtak azért, hogy az amerikai mozi eltéríti Polanskit eredeti útjáról, mostanra azonban világosan látszik, hogy a rendező életművében kitüntetett helyet kapnak azok a filmdrámák, amelyek a bűn és a jóvátétel kérdéskörét járják végig. Úgy tűnik, ahogyan Polanski idősödik, egyre inkább ki akarja beszélni gyermekkori traumáit. Az Oscar-díjas Zongoristában a krakkói gettó képei konkrétan is megjelennek, ám a diktatúra működéséről, bűn és a jóvátétel kérdésköréről leginkább az 1994-ben forgatott A halál és a lányka című kamaradrámájában vall a legőszintébben.

Színház a filmen

A film alapját egy háromszereplős színházi mű alkotja, a chilei Pinochet rezsim egyik áldozatának, Ariel Dorfman, 1991-ben publikált azonos című drámája, amelyet több, mint negyven nyelvre fordítottak le, és a világ számos színpadán játszanak, mind a mai napig.
Polanski feldolgozása is inkább színházi adaptáció: a rendező szűk térben (a családi ház és szűk környékén) mozgatja szereplőit, a filmes effektek helyet a szereplők közötti konfliktusokra, a színészek mélyen átélt játékára összpontosít. „A legtöbb filmrendező nem érti, hogyan is kell színdarabot adaptálni – nyilatkozott a film bemutatója után Polanski – Itt kézenfekvő lett volna felütésnek egy flashback. Jelentek Paulina kínzásáról. Vagy az a nap, amikor a diákaktivistát elfogják. De nem tehettem ezt. Ellentétes lett volna film stílusával, ami három lépésben, fokozatosan építi fel a feszültséget.”

Bűn, amire nincs bocsánat

Ez a jó értelemben vett feszültségkeltés a film első pillanatától magával ragadja a nézőt, láthatatlan szálakat teker köré, hogy lassan már ő maga sem tudja, hogy ki a jó, ki a rossz, ki gondolkodik normálisan, ki a megszállott, és legfőképpen ki az, aki etikusan cselekszik. Mert vajon létezhet-e egy diktatúra megdöntése után emberi értelemben vett igazságszolgáltatás és jóvátétel? Megbocsáthatóak-e az elkövetett bűnök, kaphat-e feloldozást a bűnös, és ha igen kitől? Joga van-e az áldozatnak az igazságszolgáltatásra akkor, ha a hatalom láthatóan tehetetlen?

Joga van-e az áldozatnak igazságot szolgáltatni?

Paulina, a film főszereplője úgy érezi, igen. Amit férjének kifejti „legszebb, nem várt karácsonyi ajándékként”, mondhatni isten adományaként éli meg, hogy egykori kínzója, Miranda doktor (Ben Kingsley) besétál az otthonába. Csalódva a politikai igazságszolgáltatásban és férjében (Stuart Wilson), az egykori forradalmában, úgy dönt, hogy maga veszi kezébe az irányítást: kicsikarja Mirandából a vallomást és videóra veszi, hogy börtönbe jutassa a férfit. A probléma csak az, hogy ő maga sohasem látta kínzója arcát, mert be volt kötve a szeme. De zsigerből ismeri hangját, szófordulatait és a szagát, amit soha sem lesz képes elfelejteni. Bizonyítékot s talál az orvos kocsijában: Schubert d-moll vonósnégyesét, a Halál és a lányka magnófelvételét, amelynek hangjaira az orvos többször megerőszakolta. Így az asszony számára egyértelmű, hogy Mirandában a dikatatúra egyik pribékjét tartják fogva, ám a férj, s maga a néző is, a film utolsó jelenetéig bizonytalanságban marad.

Mert Miranda doktor mindaddig tagad, amíg a halál szélére nem kerül. Ekkor törik össze, vallja be mindazt, amit az asszony és sok más társa ellen elkövetett. Csak egy mozdulat kellene, egy apró lökés, hogy lezuhanjon, és elnyerje méltó büntetését, de a mozdulat elmarad. A férj képtelen rá, hogy embert öljön, az asszony pedig egyszerűen elmegy. Gesztusában nincs megbocsátás, nincs feloldozás. Hátat fordít csupán a múltnak, de felejteni nem tud. Mert az új rend megtartja a régi páholyokat, hogy a miranda doktorok egész előadás alatt nyugodtan méregethessék egykori áldozataikat. Akiknek most is csak a földszinti sorok székeiben jutott hely, és nem csak a gyomruk, hanem az öklük is görcsbe rándul, amikor felcsendülnek a Halál és lányka jól ismert szólamai.

Olcsó kegyelem

A bűn megbocsáthatatlan, a bűnösök boldogan élnek, amíg meg nem halnak – üzeni Polanski filmje. De vajon várhatunk-e evangéliumi végkicsengést egy olyan rendezőtől, aki ateista zsidó családból származik, akit soha nem vallott hite miatt vallattak halálra a magukat kereszténynek mondó emberek? És nem csak a náci katonák, hanem az a pap is, akihez gyónni járt a háború idején, amikor keresztény családok bújtatták. „Behívott a sekrestyébe és azt kérdezte tőlem: Mondd meg ki vagy? Hol kereszteltek meg? Eddig ki volt a lelki atyád? És amikor csak hebegni-habogni tudtam, akkor odaállított a tükör elé, és azt mondta: Nézz magadra! Nézd meg az orrodat, a szemedet. Te nem vagy közülünk való.” – írja Polanski visszaemlékezéseiben.
Ilyen előzmények után nem várhatjuk, hogy Polanski az olcsó kegyelem elvét hirdesse. „Az olcsó kegyelem leértékelt árú kegyelmet jelent, leértékelt bűnbocsánatot, elherdált vigasztalást, elvesztegetett szentséget; olyan kegyelmet jelent az egyház kimeríthetetlen raktárából, amelyből könnyelmű kezekkel, megfontolás nélkül és korlátlanul osztogatnak ár, költség nélkül. Az olcsó kegyelem a bűn igazolását és nem a bűnös megigazulását jelenti. Mivel mindent egyedül a kegyelem tesz, ezért minden maradhat a régiben.” – vallja Dietrich Bonhoeffer, a német evangélikus egyház mártír lelkésze, akit a zsidó testvéreivel való szolidaritás vállalásáért végeztek ki egy német koncentrációs táborban 1945-ben.

Az olcsó kegyelem megbocsátása valójában a bűn elpalástolását jelenti, s ebbe nem hajlandó belemenni, sem Paulina, sem a filmrendező. Számukra a bűnbocsánat Krisztus-i módon megszenvedett kell, hogy legyen, amit talán az eljövendő tartogat. S ha megtörténne az igazi feloldozás, akkor másként alakulna a film utolsó képsora: más ülne a páholyokban, és más kerülne az utolsó sorokba.

Miklya Luzsányi Mónika

A halál és a lányka (Death and the Maiden) -- angol-amerikai-francia thriller, 1994. Rendezte: Roman Polanski. Forgatókönyv: Ariel Dorfman drámájából Rafael Yglesias,ArielDorfman. Kép: Tonino Delli Colli. Vágó: Hervé de Luze. Zene: Wojciech Kilar. Szereplők: Sigourney Weaver (Paulina Escobar), Ben Kingsley (Dr. Roberto Miranda), Stuart Wilson (Gerardo Escobar),Krystia Mova (Dr. Miranda felesége), Jonathan Vega (Dr. Miranda fia), Rodolphe Vega (Dr. Miranda fia). Producer: Josh Kramer, Thom Mount. Színes, 99 perc.
Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Hozzászólások

Baden 2011-09-21 11:51:54
A halál és a lányka Schubert d-moll vonósnégyese. Sokszor hallható, látható a filmben.
Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.