Legnépszerűbb
Kritika
2011-11-22 17:30:00

Szemeimet a hegyekre emelem

Robert Wise: A muzsika hangja

Múltidéző mozi A muzsika hangja, kiváltképp számunkra, akik a szocialista barakkban próbáltuk megélni kereszténységünket.

A muzsika hangja, a Robert Wise által rendezett, és 1966-ban öt Oscar-díjat, köztük a legjobb film és legjobb rendező díját is elhozó amerikai zenés film régi idők hangulatát idézi fel a mai nézőben. Egyrészt azért, mert Julie Andrews és Christopher Plummer fénykorában forgatták, amikor Andrews volt az aranytorkú, táncos lábú hollywoodi nevelőnők prototípusa, Plummer pedig még nem vén alkoholista vándormutatványos, mint egyik legutóbbi filmjében, a Terry Gilliam rendezte Doctor Parnassusban, hanem sármos tengerészkapitány, a női szívek meghódítója.

Múltidéző A muzsika hangja azért is, mert a nagyszabású amerikai zenés filmek (Ének az esőben, West Side Story) egyik utolsó darabja. A hetvenes évektől ugyanis a dalbetétekkel tarkított, érzelmes filmek helyét átvették a sok esetben ugyancsak Broadway-darabon alapuló musical- vagy rockopera-filmek, mint például a Jézus Krisztus Szupersztár, vagy a Hair. A dalbetétekkel tarkított zenés film kikopott a divatból, a közönség számára mára igénnyé vált, hogy a zeneszámok ne lógjanak ki a történetből. Törekedett erre A muzsika hangja is, sőt, a táncbetéteket is megpróbálták beleilleszteni a dramaturgiába, de ez a film még nem tudta saját műfaji korlátait átlépni. Bár mindez – mint a díjeső is mutatja, az Oscarok mellett BAFTA-díj, Golden Globe-díjak – csak utólagos ítélet.

Apácák a filmvásznon

A filmes nosztalgiázáson túl számunkra, akik a szocialista barakkban próbáltuk megélni kereszténységünket, ez a múltidéző hangulat még erősebb, hiszen a „szamizdat filmek” közül A muzsika hangja volt az egyik, amit sok százszor újranéztünk. Akkoriban eleve üdítő, hogy ne mondjam megnyugtató volt egy olyan filmet látni, ahol a szereplők magától értetődően vallásosak. Ahol az a döntés, hogy egy fiatal lány apácává lesz-e, vagy férjhez megy és sok gyereket nevel, teljesen normális, természetes dilemma. Ahol a kolostor nem a népbutítás eszköze, hanem igazi otthon, befogadó közeg. Az apácák pedig nem megkeseredett vénlányok, akik rigorózus vallásosságukkal tönkre akarják tenni a fiatal lányok életét, hanem Isten akaratát kereső, toleráns és segítőkész asszonyok, akik alkalomadtán viccelődnek is, és úgy énekelnek, mint az angyalok az égben. A muzsika hangja egy olyan világba vitt el bennünket, ami valamikor a miénk (vagy szüleinké, nagyszüleinké) volt itt Magyarországon is, amely Európa nyugatabbik felén akkor is természetesnek tűnt, de aminek megvalósulására akkoriban nem sok remény volt itthon.

A hét gyerek meg a nevelőnő

Bár A muzsika hangja első ránézésre egy szirupos Broadway-sztorinak tűnhet, a történet valóságos alapokon nyugszik: a 20. század közepén Maria Augusta von Trapp bárónő önéletírását (A Trapp család) vitték (először színpadra majd később) filmre. A feldolgozások során a valós történet a korszak befogadói elvárásainak és a műfaji hagyományoknak megfelelően itt-ott módosult, de fő elemeiben ragaszkodik az aranytorkú novícia kalandos élettörténetéhez.

Az apácák gyönyörűen énekelnek

Maria, a salzburgi hegyekben élő árva kislány egyetlen vágya, hogy apáca legyen. Motivációi keverednek. Ő úgy gondolja, elsősorban azért szeretne apáca lenni, mert nagyon szereti a Jóistent, és mindenben engedelmeskedni akar neki, másodsorban pedig azért, mert Maria lételeme a zene, és az apácák gyönyörűen énekelnek. A gond csak az, hogy a kicsattanó életenergiákkal és (mindenféle értelemben) nagy szájjal és hanggal rendelkező Maria nem nagyon illik a kolostor csendesen zsolozsmázó közegébe. Így kerül el nevelőnőként a von Trapp-családhoz, ahol az apa, az osztrák hadiflotta (a filmben meglepően fiatal, ámde) nyugalmazott kapitánya él hét árván maradt gyermekével. A környezet idilli: a birtokot az alpesi hegyek és kéklő tengerszemek határolják, a Trapp-rezidencia valódi főúri kastély.

Élni viszont korántsem ilyen rózsás ebben a gyönyörű környezetben. Von Trapp kapitány – mint kiderül, szeretett hitvese elvesztése miatti fájdalmát enyhítendő – kaszárnyát csinál az otthonából. A házban, de még az udvaron sincs rohangálás vagy viháncolás, a gyerekek vezényszóra lépnek, együtt menetelnek. Játszani sem játszanak, esetleg csak sétálgatnak a parkban, az éneklést pedig hírből sem ismerik. Ebbe a zord világba lép be az életvidám novícia, aki egy csapásra felborítja a család rendjét, és az apa nagy nehezen kialakított lelki nyugalmát. Mert ahogy az lenni szokott, a báró beleszeret a nevelőnőbe, frigyre lépnek, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ami persze nem megy olyan simán, de a konfliktus forrása nem az első látására riválisnak tűnő bárónő vagy a társadalmi különbség – amin nemcsak Trapp kapitány, hanem a film is nagyvonalúan átlép – hanem a kor, amelyben élnek.

Maria és Georg bontakozó szerelmét majd házasságát az Anschluss árnyékolja be. A magas rangú katona hazájához való hűségét, Ausztria önrendelkezéshez való jogát folyamatosan hangoztatja, számára a német megszállás a szégyen és gyalázat. Így szóba sem jöhet, hogy igent mondjon a náci hatalom parancsára, amely a német hadiflottához vezényelné. Megalkuvásról szó sem lehet, így Georg von Trapp számára két választás marad: vagy vállalja a börtönt és az esetleges internálást (halált) vagy megszökik. És nemzeti érzelmek ide, Ausztriához való hűség oda, hős kapitányunk az éj leple alatt békésen áttáncol a semleges Svájcba, ahol nyugodtan dalolhat kis családja kebelén tovább, míg hazájában emberek százezrei pusztulnak el nyomorultul a náci uralom alatt.

Feladat a Jóistentől

Persze igaztalanak lennénk, ha ennyivel elintéznénk von Trapp karakterét és történetét. A kapitány valóban kora ikonikus figurája volt, a nemzeti önrendelkezés megtartásának ismert alakja. A filmben is megmutatkozik ez a szerep, amikor a salzburgi énekversenyen a tiszt egy szál gitárral elénekli a havasi gyopárról szóló dalt. Az SS-katonákkal rakott fesztiválon olyan nemzeti érzéseket fellobbantó tett ez, mint amilyenhez fogható mondjuk a Nemzeti dal elszavalása az ötvenes-hatvanas években a Nemzeti Múzeum lépcsőin. Emigrációjának ideje alatt a Trapp-család komoly pénzeket áldozott a gyermekmentésre és egyéb karitatív célokra. Mégsem állhatom meg, hogy fel nem említsem itt Dietrich Bonhoeffer nevét, aki a német ellenállási mozgalom, a Hitvalló Egyház vezetője volt a lutheránus lelkészek között. Bonhoeffer is bizonnyal megszökhetett, bocsánat, „emigrálhatott” volna a fasiszta megtorlás elől, de ő vállalta azt a sorsot, amit a „Jóisten kiszabott rá”. És ez nem volt más, mint a börtön, az internálás és a halál.

Nem mondom, nem mondhatom azt, hogy mindenkinek mártírnak kell lennie. Pusztán azért jutott mindez az eszembe, mert A muzsika hangja egyik fő motívuma éppen az Istentől való feladat és út keresése. Tökéletesen motivált és elfogadható, hogy Maria a zárda helyett a feleség- és anyaszerepet választja. De nekem kicsit megkeseredik a szám íze von Trapp kapitány menekülését látva, aki elsők közt hagyja el a süllyedő hajót. „Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem” – idézi a zarándokéneket (121. zsoltár) a kolostor főnökasszonya von Trappéknek a legválságosabb pillanatban. Ők pedig a hegyekre emelik a szemüket, és menekülnek. Bonhoeffer maradt, és bízott Isten segítségében, Trapp kapitány nem feltétlenül. De Bonhoeffer valószínűleg ezért tudott nemzedékeken keresztül példaként ragyogni az elnyomásban élő keresztények számára. Trapp kapitány pedig így lett egy cukormázzal bevont zenés film főszereplője.

Miklya Luzsányi Mónika

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Hozzászólások

máté 9.37. 2011-11-23 18:36:16
Olyan könnyű volt? csak néhány kép az útról ami IGAZI http://www.youtube.com/watch?v=tib8mt7q8WI&feature=related

"Dr.Wasnernek az volt a véleménye, hogy olyan nevet kell adni ennek a háznak, ami eszmei rendeltetésére mutat. Elkomolyodtunk és törtük a fejünket. Dr.Wasner kinyitotta latin nyelvű Szentírását és tekintete megakadt az Apostolok Cselekedeteinek azon részén, mely az első jeruzsálemi keresztények életét írja le: "egy szív egy lélek voltak..." "Cor unum et anima una".
Monsignore Wasner hangosan olvasta fel ezt a részt, majd hosszú hallgatás következett. Megvolt keresésünk eredménye és új jelszavunk."
"Mindnyájan megértettük ezt a gondolatot és megéreztük ennek az órának a jelentőségét. Werner, aki inkább hallgatni, mint beszélni szokott, most szavakba öntötte gondolatait: Legyen példaképünk az első keresztény közösség. Ne legyen magántulajdonunk, hanem mindenünk közös legyen éppen úgy, mint náluk volt. Határozzuk el, hogy naponta fél órát foglalkozunk Jézus életével, hogy annál jobban követhessük őt.
Ez volt a "cor unum" kezdete és a Trapp családnak mint egységnek vége. Nagy és jelentős pillanat volt, amikor felismertük, hogy az éneklő Trapp család már szervezetté, sőt intézménnyé lett, mely már nem csak a családtagokból áll. ... Mindig többször fordult elő, hogy fiatalok és öregek is kértek bennünket arra, hogy fogadjuk be őket a családba. ...
Hogyha az új családtagok közül valaki hangjával is hozzánk csatlakozik, annál jobb."
Részletek Maria Augusta Trapp: A Trapp család c. könyvéből, utolsó lapjairól .
máté 9.37. 2011-11-23 18:15:33
Ő az igazi Maria (örök)ifjan http://www.youtube.com/watch?v=2Juaz5UI6gs&feature=related
máté 9.37. 2011-11-23 09:37:42
A felvetett kérdésre, és a bibliai mondatra eszembe jutott unokabátyám, akit már bencés gimnazista korában üldöztek, elfogása biztosra volt vehető... nekivágott az aknamezőnek.
Édesanyja tudott erről, és egy zsoltárnál nyílt ki a Biblia: "kivezetett engem az Úr a szabad térre"...
N.S. Hollandiában befogadó családra talált, felesége több nyelvből fordított, és megtanult magyarul, munkásságában a Magyar Műhely, a menekült magyar értelmiség szervezése, és még sok egyéb...

nektek, fiatalok, fogggalmatok sincs, milyen elnyomásban élni, amikor az ember még kolostorba sem mehet, amikor tagadják, hogy van lélek... DE a kihallgatótisztek pazarul ki vannak erre képezve... (mindezt nem azért hogy panaszkodjam, hiszen "boldogok vagytok, ha üldöznek titeket és hazudozva minden rosszat fognak rátok miattam").
máté 9.37. 2011-11-23 09:28:41
Értehető a két életút szembeállítása, különösen, ha egy nagyszerű cikk lett belőle :) DE
a személyek "nem tehetnek" arról, hogy a filmipar ezt tette velük. Véget ér a film a "menekülésnél" amit kétszázezren? is elkövettek nálunk 56után, és többen nevesíthetők lennének, akik "világviszonylatban" választották ezt.

Trapp bárónak CSALÁDJA volt. Felesége lett Mária, aki KIZÁRÓLAG a főnöknőjének való engedelmességből lett a báró felesége. Amikor közölte vele a parancsot, Mária számára elsötétült a világ... zokogott. Fogalma sem volt mi a szerelem, CSAK :) A SZERETET.

Amit pedig életük során tettek, a KÖZÖSSÉGI HÁZ, amiben később éltek, mindigis kápolnával a házukban, a lelkiség, amelyet a pódiumról is világgá vittek, s ennek szerény kiegészítője volt a nagyszabású jótékonysági akció a háború alatt is...

Mária könyvét kell elolvasni függetlenítve magunkat a hatásvadász filmesektől, dramaturgoktól. Gyönyörű a címszereplő, de hogy még hálóingben is tökéletes sminkkel :D - megtehették volna, hogy kevesebbel beérik mert nyilván a gyerekek is sminkelve vannak a kamerához.
Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.