Legnépszerűbb
Kritika
2011-07-07 22:13:00

Isten után az utolsók

Richard Fleischer: Barabás (kritika)

Barabás képtelen hinni. Mégis kiválasztott, mint mi mindannyian, bűnös Barabások. Esendő, gyarló emberek,jó és rossz mezsgyéjén botorkálók,dorbézolók és dülöngélők, jóra lusták, de jóra szomjasak.

Poncius Pilátus – követve a zsidó szokást, hogy ünnep előtt szabadon bocsátanak egy foglyot – megkérdezi a népet, kit engedjenek el, Jézust vagy Barabást. Karinthy Frigyes Barabbás című novellájában noha egyenként mindenki a názáretit mondja, a tömeg mégis Barabást kiált. A Par Lagerkvist svéd író – 1951-ben Nobel-díjjal kitüntetett, Barabás című – kisregényéből készült filmben egyértelmű, hogy a többség Barabás elbocsátását kéri. Barabásét, aki – legalábbis János evangéliuma szerint – rabló volt.

Elvetemült gonosztevő, aki abból él, hogy megöl és kifoszt másokat. Szabadon bocsátása pillanatától titokzatos kapcsolat fűzi Jézushoz. Már a földbe vájt börtön sötétjéből kilépve a Mester látványa fogadja, aztán a csapszék ablakán át újból megpillantja, vállán a kereszttel. Amikor pedig elsötétül az ég, megmagyarázhatatlan erő hajtja a Golgotára, hogy még lássa, amint a megfeszített testét leemelik a keresztről. Aztán dorbézol tovább. De harmadnap a sírhoz siet, hogy a saját szemével győződjön meg róla, volt szeretője, az azóta Jézus követőjévé lett Rachel bizonyára bolondokat beszélt, amikor azt mondta, hogy Jézus megjövendölte: csak két napig lesz a holtak között, utána feltámad. De nem. Rachel ott ül az üres sír előtt, és azt meséli: fényes angyal szállt alá, ujjával elgörgette a sírzáró követ, és a Megfeszített valóban feltámadott.

Nem ismer sem embert, sem Istent

Barabás azonban képtelen hinni. Tehetetlenül tűri, hogy a hitét megvalló lányt a főpapok ítéletére megkövezi a tömeg, de amikor visszatér rablóbandájához, és meglátja, hogy az egyik megtámadott karaván urai főpapok, kíméletlen bosszút akar állni rajtuk Rachelért. Elfogják, és Pilátus elé vezetik. Barabás abban az erősödő tudatban fogadja a rá kirótt kényszermunkát egy szicíliai kénbányában, hogy ő nem halhat meg: amikor Jézus meghalt helyette, végleg megváltotta őt a haláltól. Húsz évet tölt a föld alatt; csodával határos módon túlél egy bányakatasztrófát, sőt a lángoló-kénköves pokolból még rabtársát, a keresztény hitre tért Sahakot is kimenti. Mezei munkára, majd Rómába kerülnek, ahol gladiátornak adják őket. Sahak azonban csak legyőzi ellenfelét, ölni nem hajlandó. Ezt a „bűnt” csak tetézi, hogy a nyakukba akasztott császárérme túloldalán ott van bevésve a kereszt. Sahak nem hajlandó megtagadni Krisztust, vállalja a vértanúságot. Amikor viszont Barabás – nem pusztán életét féltve, hanem mert valóban úgy érez – kijelenti: „nekem nincs istenem”, Sahak mintegy feloldozza őt, közölve, vele bizonyára szándéka van még a Mindenhatónak. Miután egyenlőtlen küzdelemben, az emberi bűnösség és a sátáni gonoszság egyfajta párviadalában, legyőzi az aréna urát, a gyilkológép Torvaldot, Nérótól elnyeri a földi szabadságot. Ekkor elviszi Sahak holttestét oda, ahová társa eljutni vágyott, a katakombákba, a Krisztus-követők találkozóhelyére. Ott Lucius, a gladiátoriskola – titkoltan keresztény – szolgája kíméletlenül számon kéri rajta, miért nem vállalta ő is a mártírhalált. „Nem találom az utat” – üvölti Barabás, amit egyszerre lehet jelképesen is érteni, és úgy is, hogy nem tud kikeveredni a sírkamra-labirintusból.

Barabás harmadszor lép ki a fényre a föld alól. Ezúttal azonban Róma lángol. Azt hallja, hogy „a keresztények gyújtották fel a várost”, ezért hát maga is fáklyát ragad. Amikor elfogják, azt vallja magáról, keresztény. Tömlöcbe vetik. Ott találkozik ismét Péter apostollal, akit még Jeruzsálemben, a feltámadt Krisztus megígért látogatását váró tanítványok körében ismert meg. Péter az, aki szinte feloldozza, hogy aztán Barabás, a tömeges kivégzés során maga is megfeszítve, immáron megbékéljen, és Krisztusnak ajánlja lelkét.

Úgy hiszi, ő maga is kiválasztott (Anthony Quinn)

Lagerkvist regényében Barabás a kereszten sem világosodik meg, sorsa a kezdetektől determinált. Bár hordozza a jó csíráit is, alapvetően bűnös, akinek egyetlen célja az életben maradás, akár a mások rovására is. Kíváncsi a Mesterre, sorsára, de nem a hit vezérli, hanem éppenséggel a hitetlenség. Képtelen átlépni szellemi-lelki korlátait, s noha több ízben is mintegy jelet kap, saját maga – szűkült szíve és szűkült értelme – a legfőbb akadálya annak, hogy kövesse.

Ő egyfajta privát üdvtörténetet él meg – és ez igaz a filmre is. Szinte hiszi, hogy ő maga is kiválasztott, de képtelen megérteni a tanítást, miszerint Jézus Krisztus érte (és mindannyiunkért) halt meg. Az ő felfogásában az Emberfia helyette halt meg. Neki az üdvtörténet nem Jézusról és a szenvedő emberek megváltásától szól, hanem egyedül róla, magáról, Barabásról. A moralista Lagerkvist az emberi erkölcs jobbíthatóságáról is lesújtó véleményt mond, amikor egy életen át sínylődő-vergődő hősétől megtagadja, hogy követni tudja az Üdvözítőt. Fleischer filmje végén Barabás végül megérti Péter már Jeruzsálemben is elmondott példázatát az emberhalászatról, s noha örökös panasza, a „miért nem beszél világosan Isten?”, továbbra is ott visszhangzik a lelkében, már érett Péter vigasztaló szavainak a befogadására. Az apostol azt mondja neki, nem az a fontos, hogy Barabás a jeruzsálemi beszélgetés óta sem került közelebb hozzá, hanem az, hogy nem is került távolabb, s noha kétségtelenül igaz, hogy nemegyszer rosszat cselekedett, az sem mellékes, hogy bensőjében mindig is csatázott a jó a rosszal. Mindvégig harcoltál a rossz ellen, mindvégig szenvedtél, megszenvedted, hogy megnyíljon lelked az Úrnak –ez a megközelítés azt állítja szemben Lagerkvist morálpesszimizmusával, hogy az üdvözülés és a megjobbulás reménye mindenkinek adott, nincsenek eleve elrendelten elkárhozók, mert igenis létezik tisztító szenvedés, és van szabad akarat.

Istenhez gyakran az áll a legközelebb, aki a legtávolabb áll tőle. Ezzel vigasztalja Péter a megrendült Barabást. És szavainak van hitele. Több, mint a mártíriumvállalást számon kérő Luciuséinak, elvégre kárhoztathatja-e a hitüket meg nem vallók gyarlóságát az, aki maga is mélyen hallgat a hitéről? Péter viszont nem felejti, hogy egykoron benne is ott munkáltak a barabási indulatok. Ha bántották azt, akit szeretett, bizony ő is a kardjához nyúlt (csak mellette ott állt Krisztus, hogy visszaparancsolja hüvelyébe a kardot), és ő sem akart mást, mint életben maradni, amikor egymásutánjában háromszor is megtagadta a Mestert. Péter és Barabás egy tőről fakadnak. Esendő, gyarló emberek, mint mi mindnyájan, jó és rossz mezsgyéjén botorkálók, sokan nemegyszer bűnökben mártózók, szándékkal, szándéktalanul. Dorbézolók és dülöngélők, jóra lusták, de jóra szomjasak. De ha egyszer végre kinyújtjuk kezünket a Megváltó felé, bármennyit vétkeztünk is ellene, s tagadtuk meg korábban bárhányszor is, nem a jeges űrbe nyúlunk mi, semmiágiak. Mert az Ő kegyelme végtelen. Az utolsó órán magához emelhet minket is, tévelygő Barabásokat.

Schreiber György

Barabás (Barabbas) -- olasz-amerikai filmdráma, 1962. Rendezte: Richard Fleischer. Forgatókönyv:  Pär Lagerkvist regényéből Chrisopher Fry. Kép: Aldo Tonti.Vágó: Alberto Gallitti. Jelmez: Maria De Matteis. Látványterv: Mario Chiari. Zene: Mario Nascimbene. Szereplők: Anthony Quinn (Barabás), Vittorio Gassman (Sahak), Arthur Kennedy (Poncius Pilátus), Katy Jurado (Sára), Silvana Mangano (Rachel), Harry Andrews (Péter), Jack Palance (Torvald), Ernest Borgnine (Lucius). Producer: Dino De Laurentiis. Színes, 127 perc.
Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Hozzászólások

Alex:) 2011-07-29 18:53:37
Nagyon kóser az írás :)
Láttam a filmet,de így visszaolvasva nekem jobban tetszik.Kőxike.
Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.