Legnépszerűbb
Kritika
2011-07-07 22:40:00

Hit nélkül is hitelesen

Pier Paolo Pasolini: Máté evangéliuma (kritika)

Az egyetemes filmtörténet egyik, ha nem a legfelemelőbb keresztény alkotását egy homoszexuális kommunista, Pier Paolo Pasolini készítette.

Isten útjai kifürkészhetetlenek. Előfordul, hogy olyannak a szájából szól, akit az elkötelezett hívők méltatlannak találnak, mert tisztátalan. A művészet különösképp termeli a példákat: abból is lehet Isten szolgája, aki (látszatra) oly távol áll tőle, mint Makó Jeruzsálemtől. Peter Schaffer Amadeus című darabjában (Milos Forman rendezett belőle filmet) Salieri az Úrhoz könyörög, mit könyörög, korhollja a Teremtőt: Uram, én egész életemben Neked éltem, és mégis, ennek a korcsnak, ennek az arrogáns, megveszekedett bűnös Mozartnak több tehetséget adtál. És igen, Mozart zenéjének mintha minden hangja Istentől származna.

A Máté evangéliumában, amikor János megkereszteli Jézust, Mozart Szabadkőműves gyászzenéje csendül fel. Krisztus áll a parton, Keresztelő János ránéz, egyből felismeri. “Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?” Aztán enged a Megváltónak, megkereszteli, és megnyílik az ég. “Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” A feltámadási zárlat mellett a Máté evangéliumának legfelemelőbb jelenete ez.

Pasolini és Mozart

Felemelő az egész alkotás. Mozgóképes Örömhír, de több a Szentírás szöveghű feldolgozásánál. Nem magyarázza, nem kiegészíti az Evangéliumot, mert az Ige: minden. A filmben nincs direkt narráció, mindent a képek és az evangéliumi dialógusok mondanak el. Máté cselekményleíró szavait a képek helyettesítik, a mozgókép meséli el Máté evangéliumát – és az eredeti szöveg ismerete nélkül talán értelmezhetetlen is lenne a film. Az Ige egészíti ki a képet, és nem fordítva. Paradox, de igaz, és ettől igazabb, mint bármely más vallásos alkotás: nem törekedik magyarázatra, nem értelmez, nem bocsájtkozik felesleges hermeneutikába. Máté evangéliuma nem Pasolini evangéliuma.

Pasolini ateista volt. Kommunista és homoszexuális. A film keletkezéstörténete szerint a rendező részt vett az 1962-es Assisiben rendezett konferencián, ahol XXII. János pápa párbeszédre hívta az ateista művészeket. Pasolini ott olvasta el “élete legjobb regényét”.
A marxistát megérintette az Evangélium, elhatározta, hogy filmre viszi, de úgy, hogy nem ír hozzá forgatókönyvet, mert az ott van a Bibliában, minden technikai leírásával és dialógusával. Persze kénytelen volt szerkeszteni, a filmidő kiveti magából a teljes szöveget, de ami celluloidra került, az maga az igazság, Pasolini semmi idegent nem tett hozzá. Filmjét a pápának ajánlotta, a Vatikán mind a mai napig az egyik legértékesebb filmként tekint rá, miközben a filmtörténet marxista próbálkozásként magyarázza: a film az evangélium és a kommunizmus közös nevezőre hozása.

Ma már lepattan ez az értelmezés a filmről, még akkor is, ha Pasolini célja valóban az volt, hogy megmutassa a történelem első kommunistáját: Jézus Krisztust. Csupa amatőrszereplő, munkásasszonyok és férfiak, barázdált arcúak és tiszta tekintetűek, boldogok és (lelki)szegények. A fél-dokumentarista stílus azt sugallja, amit látunk, az a valóság. Puritán mozi ez, lassú, hosszú beállításokkal, de a speciális effektusok elhagyása, a neorealista megközelítés nem olcsóvá silányítják – a sallangmentes filmnyelv a leggazdagabb keresztény alkotássá emeli. Nincs még egy olyan filmopus, amelyik ennyire meditatív módon juttatná nézőjét közel a krisztusi megismeréshez.

Pasolini botrányfilmes is volt. Teoréma című alkotása kiverte a biztosítékot az egyháznál, pedig a felsőközéposztály értékvesztéséről szól, és arról, hogy a lélekben gazdagok: a szegények és nem-harácsolók között “még elevenen élnek azok a valódi érzések és ideálok, amelyeket az Isten szimbolizál.” Pasolini íg fogalmazott a Teorémáról: a film “Isten létének botrányos demonstrációja”. Botrányos, de csak akkor, ha nem értjük az allegóriát. Sokan nem értették Pasolinit, a homoszexuálist, a kommunistát, a költőt és filmrendezőt. 1975-ben máig tisztázatlan körülmények között meggyilkolták, sok ellensége volt. Ateistának mondta magát, pedig közelebb állt Istenhez, mint saját maga gondolta volna. Bizonyíték erre a Máté evangéliuma. Az elkeseredettek és üdvözülést várók mozija, az igazságot hirdetőké és az örömtelieké.

Akinek van szeme a látásra, látja. Szentírással az ölében, blues és gospel ütemekre, Mozart és Bach muzsikájára. Eltelve Istennel.

És Pier Paolo Pasolini alázatával.

Schreiber András

Máté evangéliuma (Il vangelo secondo Matteo) -- olasz-francia filmdráma, 1964. Rendezte: Pier Paolo Pasolini. Forgatókönyv: Pier Paolo Pasolini. Kép: Tonino Delli Colli. Vágó: Nino Baragli. Zene: Luis Enríquez Bacalov, Carlo Rustichelli. Szereplők: Enrique Irazoqui (Krisztus), Margherita Caruso (a fiatal Mária), Susanna Pasolini (az idős Mária), Marcello Morante (József), Settimio Di Porto (Péter). Producer: Alfredo Bini. Fekete-fehér, 130 perc.
Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.