Legnépszerűbb
Kritika
2011-09-08 07:00:00

A bőr, amiben mindannyian élünk

Pedro Almodóvar: A bőr, amelyben élek (kritika)

A bőr, amelyben élek a kapcsolatok groteszkjének és abszurdjának a filmje, több zsánerből összegyúrva.

Almodóvar legújabb filmjének elején látható a következő jelenet: plasztikai sebész egy darab általa kikísérletezett műbőrt simít, majd vág pontos formára egy női torzót idéző bábu kulcscsontja körüli területen, amelyen fekete, szaggatott vonalak jelzik a felület szabásmintaszerűségét. A darabka bőrt végül a kísérleti alany kapja meg. Ilyen Frankenstein-teremtmény maga a film is: thriller-, horror-, dráma-, művészfilmjelenetekből összevarrt alkotás, amit rendezője óvatosan levett a műtőasztalról, és most lélegzetét visszafojtva várja, teremtménye megáll-e a saját lábán.

Nehéz megküzdeni a kész filmmel kapcsolatos előítéleteinkkel. A legérzékenyebb, legműveltebb néző sem tud elvonatkoztatni a saját sztereotípiáitól. A történetből annyit tudtam, amennyi egy jó kis thrillerhez elegendőnek bizonyult, ezért kékes-szürke riogatást vizionáltam egy kicsit „almodovarosítva”. Amikor viszont kijöttem a vetítésről, rá kellett döbbennem, hogy nem ijedtem meg, nem érzékenyültem el, nem hatódtam meg, a legintenzívebb „érzelem” amit a film okozott, az egyfajta ingerült derültség volt.

Több zsánerből vegyítették (Antonio Banderas)

A bőr, amelyben élek a kapcsolatok groteszkjének és abszurdjának a filmje. A főszereplő családjának története hihetetlen, melodrámába illő, meddőséggel, gyilkossággal és öngyilkosságokkal tarkított. Az anya, akinek csak egyik fia tudja, hogy az ő gyermeke, a két testvér, akik egymást életét, szeretteit orozzák el és teszik tönkre, a hűtlen asszony, aki szépségének elvesztése után a halálba menekül, az apa, aki bosszút áll lánya megrontóján, a férfi, aki megkísérli újrateremteni elvesztett szerelmét – ősi, archetipikus történetek ezek, amelyek minden kultúrkörben, különböző művészeti alkotások százaiban fordultak már elő. Almodóvar mindössze egy egésszé fűzi fel őket és ad a történetnek egy kis sci-fis, borzongós atmoszférát. A hangsúly azonban nem a genetikán és a tudományos hitelességen van. A rendező azt meséli el nekünk, milyen az, amikor túl késő.

Vincente nővé operálásában tetőzik a befejezetlen, vagy el sem kezdett kommunikáció tragédiája. Robert Ledgard plasztikai sebész felségével és lányával él: hogy boldogan-e vagy sem, nem derül ki. Nem tud arról, hogy valódi édesanyja a család házvezetőnője, Marilia, mivel édesapja felesége meddő volt, és arról sem tud, hogy van egy féltestvére, Zeca. Zeca elcsábítja Robert feleségét, ám szökés közben karamboloznak. A sebész kimenti a nőt a tűzből és megpróbálja megmenteni, az asszony azonban leveti magát házuk erkélyéről, amikor meglátja elcsúfult testét az ablaküvegben. Ez az alaptörténet csak megágyazása a későbbi tragédiáknak, azonban a melodramatikus történések ellenére sem tudunk teljesen azonosulni a szereplőkkel, olyan torz, végsőkig fokozott módon a saját világukba zárkózva élnek: teljesen nyilvánvalónak tűnik a mi, a kukkoló szemszögéből, hogy az egész tragédiasorozatot meg lehetett volna úszni pár őszinte beszélgetéssel.

A fiú, akiből saját halott feleségének élő mását teremti meg a sebész, nem oldja meg a problémát. Éveken keresztül dolgozik azon, hogy megteremtse Verát: „méretre készültem neked” mondja a lány(?) alkotójának. Azonban nem a számára tökéletes társat kellene, kellett volna megalkotnia, hanem elfogadni és megérteni azt, aki számára rendeltetett. Ez a valódi tragédia: hogy hiába veszi a sorsát teljesen és öntörvényűen a maga kezébe, bűnbánat nélkül nem nyerhet bűnbocsánatot, csak a fájdalmat fokozza még teljesebbé, mint egy elvakart és elfertőződött sebet.

De hasonlóan reményvesztett az elrabolt erőszaktevő, Vincente sorsa is: az erősen gyógyszerfüggő, buliról bulira szédelgő fiú édesanyja boltjában dolgozik, beszélgetéseik azonban felületesek és futóak. Az édesanya jelképszerűen is egy fallal elválasztva dolgozik a bolt terétől, és ha fiához óhajt beszélni, egy ablakon át hajol be hozzá. Egymás fontosságára csak akkor döbbennek rá, amikor hosszú időre, akaratuk ellenére szakítják el őket egymástól. A film zárójelenetében, amikor a tékozló fiú nőként tér vissza a szülői „házba”, magunk sem tudjuk, hova nézzünk szégyenünkben, olyan pőre, csupasz az a jelenet, olyan szánandóak és emberiek, ezzel együtt pedig végtelenül groteszkek és mulatságosak a figurák.

Persze a néző, akit Almodóvar remekül megkomponált jelenetek sokaságával folyton visszarángat a kacagtató valóságba, folyvást emlékezteti magát, hogy mindez nem lehet igaz. Hogy nincsenek olyan családok, nincsenek olyan emberek, akik az egymás iránt érzett szeretetük ellenére sem képesek a valódi törődésre, akik végzetesen távol kerülnek egymástól a másik közelségének dacára, akik úgy ölik és gyilkolják egymást, hogy közben fennhangon bizonygatják érzelmeiket, hogy ez csak egy groteszk, barokkos túlzásokba eső fikció. Erre gondolunk, miközben kijövünk a filmről, vagy legalábbis: ebben reménykedünk.

Miklya Anna

A bőr, amelyben élek (La piel que habito / The Skin I Live In) – spanyol filmdráma, 2011. Rendezte: Pedro Almodóvar. Forgatókönyv: Pedro Almodóvar, Thierry Jonquet. Kép: José Luis Alcaine. Zene: Alberto Iglesias. Vágó: José Salcedo. Szereplők: Antonio Banderas (Robert Ledgard), Elena Anaya (Vera), Blanca Suárez (Norma), Marisa Paredes (Marilia), Bárbara Lennie (Cristina), Jan Cornet (Vicente), Eduard Fernández (Fulgencio). Producer: Agustín Almodóvar, Pedro Almodóvar. Színes, 120 perc.


 

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.