Legnépszerűbb
Kritika
2011-10-07 16:30:00

A kéz, amely a téglát rakja

Nézzétek a mező liliomait (kritika)

Épül a kápolna – kicsi, szerény téglarakás, mégis, mintha az égig érne. A kőműves Istennel együtt mosolyog.

„Mindenki lehet nagy ember… mert bárki képes másokat szolgálni. A szolgálathoz nem kell egyetemi végzettség. Nem kell hozzá egyeztetni az alanyt az állítmánnyal. Csak hálatelt szív kell hozzá, szeretettől áthatott lélek” – mondta az 1968-ban merénylet áldozatául esett Martin Luther King, baptista tiszteletes és fekete polgárjogi vezető. Ralph Nelson mozija, a Nézzétek a mező liliomait azzal írta be magát a filmtörténetbe, hogy ez volt az első olyan alkotás, amelynek főszerepéért fekete színésznek ítélték a legjobb alakítás Oscar-díját. “Hosszú volt az út” – mondta Sidney Poitier, amikor átvette a fényes szobrot, és erre a mondatára (is) célzott Vincent Canby amerikai kritikus, amikor azt írta: Poitier “nem filmeket, hanem mérföldköveket gyártott”.

Poitier hosszú ideig az amerikai filmművészet fősodrának egyetlen elismert és szerepekkel elhalmozott fekete színésze volt. Minden alakításában: acélos jellem, tiszta erkölcs, igaz szív. Martin Luther King a filmszínészt polgárjogi harcosnak tartotta, és való igaz, szeretetet hirdető szerepeivel Poitier rendre felülírta az amerikai feketéket sújtó sztereotipiákat. Felébresztette az öntelt fehér közönség szimpátiáját, pont úgy, ahogy A megbilincseltekben (1958, Stanley Kramer) szeretettel zúzta porrá a hozzáláncolt “niggergyűlölő” fehér rab előítéletét.

Ki építette a templomot?

De nem Poitier vagy a fekete mozgalom miatt értékes, jelentős igazán Nelson filmje. A cím a Hegyi beszédre utal: “Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül.” (Máté 6.28,29) Példabeszéd Ralph Nelson opusa is, mozgóképes prédikáció az Istenbe vetett hitről, a felekezeti (azaz: egymás iránti) türelemről, a szeretetről, az összetartásról. Mese mások szolgálatáról, arról, hogyan válik egy büszke fekete ács hálatelt, szeretettel áthatott szívvel nagy emberré. Nagysága éppenséggel életvidám, szeretetteljes egyszerűségében rejlik – főhősnek, filmnek egyaránt.

Kaláka Isten dicsőségére, két makacs ember egymást formáló összecsapása a szeretet szellemében – egy templom felépítésének története, pontosabban nem egy templomé, merthogy az apró kápolna, amit a baptista építőmunkás felépít az arizóniai semmi közepén: Isten egyházának allegóriája is lehetne (az is). És így mellékes is lehetne, hogy a templom történetesen a puszta közepén tevékenykedő kelet-német katolikus apácarend kérésére, a helyi katolikusok számára épül. Mert nem az a lényeg, hogy kinek, hanem: mi, miért, milyen szándékkal. Éppenséggel azért nem mellékes, mert a film 1962-ben készült (egy évvel később mutatták be), a XX. század nagy katolikus nyitásának, a II. Vatikáni Zsinat zéróévében.
Innen nézve az erős jellemű, szigorú, az isteni gondviselésben bízó (épp ezért minden segítségért csak Istennek hálát adó) Mária anya (Lilia Skala), az apácák vezetője a katolikus egyházat szimbolizálja – az életvidám, ha úgy tetszik lázadó Homer Smith (Poitier) csellel veszi rá, hogy végre egyszer neki is köszönetet mondjon fáradozásaiért. Szeretet-szigor és szeretet-lázadás – közös vonás, hogy mindkettő szeretetből fakad. Jó emberek csatáznak – Mára anya meggyőződése, hogy a vándormunkást Isten küldte, építse fel a kápolnát; Smith a pénzkeresetet látja a megbízásban: míg rá nem jön, az apácák nem tudnak fizetni, a bérét kalkulálja.

A filmtörténet egyik legérdekesebb teológiai vitája: gyenge angoltudására hivatkozva Mária nővér nem akarja megérteni, miért is kellene a munkásnak fizetnie, Smith kikeresteti a Bibliából Lukács evangéliumát. „Mert a munkás megérdemli a maga bérét...” Az apáca igére igével válaszol: “Nézzétek a mező liliomait...” – a kőműves apróra tépi cetlijét, amelyen költségeit vezette. A film tele hasonló ütközetekkel, amelyekben szeretet kerekedik felül szereteten. A szeretet pedig csodákra képes, a közösség minden tagja részt vesz az építkezésben, még az agnosztikus csapos és a pénzközpontú építési vállalkozó, igaz, ők „biztosításként” tekintenek a templomépítésre: mi van, ha mégis tévednek, és van Isten...

Megtörtént eseményeken alapul Nelson filmje (pontosabban az alapjául szolgáló W.E. Barrett dokuregény) – a példabeszéd tényeken alapul. Létezik felekezeti összefogás, van jó ökumenizmus. A Nézzétek a mező liliomait nem a ruha miatt aggódik, minden keresztény egységét hirdeti. Mert ahogy a film zárójelenetében elhangzik, a templom felépítéséhez nélkülözhetetlen volt a nevét a kereszt alá bevéső Smith, és nélkülözhetetlen volt az apácák hinni akarása, és szükséges volt még sok dolgos kéz, amely a téglát rakta – de azt a kis arizóniai kápolnát mégis Isten építette. Nem magának, hanem mindannyiunknak.
Ámen.

S.A.

Nézzétek a mező liliomait (Lilies Of The Field) – amerikai dráma, 1963. Rendezte: Ralph Nelson. Forgatókönyv: James Poe, William E. Barrett. Kép: Ernest Haller. Zene: Jerry Goldsmith. Vágó: John W. McCafferty. Szereplők: Sidney Poitier (Homer Smith), Lilia Skala (Maria főnökanya),
Lisa Mann (Gertrude nővér), Isa Crino (Agnes nővér), Francesca Jarvis (Albertine nővér), Pamela Branch (Elizabeth nővér), Stanley Adams (Juan), Dan Frazer (Murphy atya). Fekete-fehér, 94 perc.
Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.