Legnépszerűbb
Kritika
2011-07-07 21:58:00

Kesztyű az atyák arcába

Luis Buñuel: Nazarín (kritika)

A botrányfilmes Buñuel tagadta az elődök hagyományait, és ha csak tehette cukkolta a klérust. Nazarín című alkotása mégis a keresztény filmtörténet egyik legigazabb gyöngyszeme.

„Szerencsére Isten meg megengedi, hogy ateista legyek” – jelentette ki egy interjúban Luis Buñuel, aki filmes és nem filmes megnyilvánulásaiban egyaránt kerülte az egyértelműséget. Ha állított is valamit, menten hozzáfűzött valami mást, ami idézőjelbe tette, felfüggesztette, átértelmezte az előbb mondottakat. De inkább nem is állított, csak tagadott. Baloldali anarchistaként (és szürrealista művészként) mindent, amit az apák (a mester elődök) valaha is a fiak elé állítottak. Apja, Zaragoza egyik leggazdagabb embere, szigorú katolikus nevelésben részesítette. Amint apja meghalt, hátat fordított mindennek, amit az fontosnak hirdetett. Egyháznak, polgárságnak, Spanyolországnak. Utolsó leheletem címmel megjelentetett visszaemlékezéseiben megírta, hogy amikor halott apja mellett virrasztott, látomása volt („életemben az egyetlen!”): az ebédlő felől zajt hallott, majd az apját látta, amint mérgesen megindul felé. A vízió tíz másodperc után eltűnt. A temetés harmadnapján (!) az akkor 23 éves Buñuel befeküdt apja halotti ágyába, a párna alá rejtve pisztolyát, hogy lelője a kísértetet, ha esetleg megjelenik. „De soha többé nem jött vissza.”

Vagy mégis? Meglehet, épp a bármikor előbukkanható apakísértet elriasztására szolgál az egész munkásságot belengő következetes tagadás: tekintélyelvűségé, apauralomé, polgári erkölcsöké, konvencióké, társadalmi-egyházi hierarchiáé, szokásoké és szokásrendé. És eközben alig tudott elszakadni tagadása tárgyaitól és személyeitől. Váratlan gesztusok és azok váratlan visszavonása, torz és szép egybejátszása, igaz és hamis összerímelése, a „kollektív tudattalan” hallucinációszerű kivetülései tesznek folyton kérdőjelet Buñuel állításai mögé. Csak hát az anarchista (és a szürrealista) már csak olyan: láttatnia kell a nemtelen szándékokat a nemes eszmék mögött, a szentségekből élő álszentséget, a jámborságba csomagolt bűnt, ezt az egész nagyvilágnyi hipokrízist.

Az ateista keresztény mozit készített

Buñuel minden filmje kesztyű az apák világának. És a legtöbbször a katolikus egyháznak is. Szinte minden filmben van egy-egy fricska a klérusnak. „Szeretném, ha volna Isten, hogy szemen köphessem” – így Sade márki az Aranykorban. A burzsoázia diszkrét bájában egy pap az utolsó kenet feladása után lelövi a haldoklót. De a legkegyetlenebb az 1961-ben bemutatott Viridiana, amely egy apácanövendék világivá romlásának stációit rögzíti kegyetlen hatásossággal, és amelyet sok országban csak cenzúrázva, a keresztény szimbólumokat kiforgató, sokkoló részeket kivágva vetítettek, a Vatikán pedig nyilvánosan elítélte, és ma sem ajánlja megtekintését a híveknek. És akkor tessék, itt van ebben az „ateista” életműben egy másik alkotás, amelyet viszont 1995-ben éppenséggel a hitet terjesztő ajánlott filmek 15-ös listájára vett fel a Szentszék. A Nazarín.

Szeretett sokkolni (Andalúziai kutya)

Nazarín – Jézus nevezi meg így magát az Apostolok cselekedeteiben (22:8), amikor a Jeruzsálemből Damaszkuszba vezető úton megjelenik az őt üldöző Saulnak. „Ego sum Iesus Nazarenus, quem tu persequeris.” „Én vagyok a názáreti Jézus, a kit te kergetsz.” Luis Buñuel tehát egy pillanatig sem hagyja kétségben a nézőt afelől, kiről-miről is szól a filmje. Ráadásul a főszereplő pap neve is rímel: Nazario.

Nazario atya a 20. század első felének Mexikójában él. Elképesztő nyomor veszi körül, és ő ezen belül is szegény. Vagyona annyi, amennyit magán visel. Ha bármihez hozzájut, azt menten elkérik vagy ellopják, vagy odaadja egy rászorulónak. Se szószéke, se otthona. Időnként helyettesítőként, perselypénz ellenében, misézik, és egy fogadóban van, könyöradományként, egy szűk szobája, ahová az lép be hozzá, aki akar. Mint Andara, az utcalány, aki egy vitában megkéseli társnőjét, és Nazariónál remél rejtekhelyre lelni, majd amikor onnan is menekülni akar újdonsült barátnőjével, a szeretője által durván ellökött Beatrizzal, összehordja a szoba bútorzatát, és felgyújtja, nehogy pacsulija illata elárulja, hogy itt rejtőzött. Nazario atya – most már otthona sincs, hírbe hozzák a nála meghúzódó nőkkel, s plébánosa közli vele, életmódját rossz szemmel nézik elöljárói – levetve a reverendát szintén elhagyja a várost.

Hamarosan ismét találkozik a két nővel. Egyikük rokonánál rejtőztek el. Haldokló kislány van a házban. Andara és Beatriz unszolja az atyát, tegyen csodát, de ő azt mondja, azt Isten tehet, gyógyítani meg a tudomány, a felírt orvosság képes, ő legfeljebb imádkozhat. Amikor hajnalban továbbindul, a két nő vándorbatyuval messziről követi – a gyermek felépült, ők a csodatevő követői akarnak lenni. Már-már azt hinnénk, hogy a két asszonyalakból valami tanítványfigura, Mária Magdolna- vagy Márta-alak bontakozik ki, és szép lassan összeverbuválódnak az újkori apostolok – főleg hogy az út újabb állomásán, egy pestis sújtotta városban új alak csatlakozik a társasághoz, egy törpe, aki szerelmes lesz Andarába –, de nem, a hívősereglet nem bővül tovább. És nincsen újabb „csoda”, sőt, az egyik ápolt pestises asszony még a halálos ágya mellől is elűzi Buñuel názáretijét.

Nazarín, aki nem tudta megváltani a világot (Francisco Rabal)

A sors szele pedig szétfújja az amúgy is foszló nádat. Elfogják a körözött Andarát, hogy társaival együtt tolvajok, banditák csapatával a fővárosba kísérjék. A menetben durva megaláztatások érik az atyát, gúnyolják, gáncsolják, mint a Golgotára tartó Krisztust. Éjjel a börtönben meg is verik, míg egy köztörvényes (a jobb lator?) a védelmére nem kel. És reggel darabjaira hull, amiről azt gondoltuk, összeáll. Először az ártatlan Beatrizt engedik szabadon, később a bűnözők menete indul el, tagjai közt Andarával, aztán Nazario atyával külön indul el egy őr. A szekér, amelyen Beatrizért jött egykori szerelme, hogy magával vigye, épp akkor halad el a pap mellett, amikor a nő az őt szinte tárgyként kezelő férfi vállára hajtja a fejét. A názáreti magára maradtan poroszkál a sorsa felé. Bár mindenét a szenvedőknek adta, a világot nem tudta megváltani. Noha nem csupán hirdette, de élte is a tanítást, az elszórt mag nem szökkent szárba. A megváltás lehetetlen, a világ nem érdemli meg a megváltást – fogalmazódik meg a nézőben a keserű érzés. Ám ekkor egy út menti árusasszony szíve megesik Nazarón, és alamizsnát ad neki. Nem egy korty vizet vagy egy kendőt, csak egy gyümölcsöt. Önként, jó szívvel. Amikor elérkeztünk a pesszimista véghez, felcsillan – mint a „Mondottam, ember, küzdj, és bízva bízzál!” – egy szikrányi remény: talán nincs minden veszve, talán mégiscsak eljut-eljuthat lelkünkhöz az Isten, hiszen itt él bennünk és köröttünk a felebaráti szeretet és a könyörület.

Viridiana és Nazarín – mindkettő a vallási ideálok beteljesíthetetlenségéről, elérhetetlenségéről szól. És mégis micsoda különbség! Az egyik ateizmusa az elutasítás, a másiké a keserű felismerés: az emberiség képtelen befogadni a tanítást. Ami – lássuk be – nem is ateizmus, csupán a viaskodó hívő jajkiáltása. És hogy hívő volt-e Buñuel, vagy sem, arról tanúskodjon egy idézet önéletrajzából, az Utolsó leheletemből. „Minden idegen számomra, ami nem keresztény! – kiált föl benne a rendező, hogy aztán rá jellemző módon, mintegy eloszlatandó az iménti pátoszt, menten megkérdezze: – Szép mondat, nem?”

Gyenis Ignác

Nazarín -- mexikói-argentin filmdráma, 1958. Rendezte: Luis Bunuel. Forgatókönyv: Luis Bunuel, Benito Pérez Galdós, Julio Alejandro, Emilio Carballido. Zene: Rodolfo Halffter. Kép: Gabriel Figueroa. Vágó: Carlos Savage. Szereplők: Francisco Rabal (Don Nazarin lelkész), Rita Macedo (Andara), Marga López (Beatriz), Jesús Fernández (Ujo). Fekete-fehér, 94 perc.
Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.