Legnépszerűbb
Kritika
2011-10-28 14:30:00

Megbékülni a világvégével

Lars von Trier: Melankólia (kritika)

Trier nagy botrányt kavart sajtótájékoztatója után többen foglalkoztak a rendező „hitlerezésével”, mint legújabb filmjével.Ha az Antikrisztus az önmarcangolás mozija, akkor a Melankólia a megnyugvásé.

A dán film porondmestere, Lars von Trier nagy botrányt kavart sajtótájékoztatója után többen foglalkoztak a rendező „hitlerezésével”, mint azzal ténnyel, hogy a Melankólia főszereplőjét, Kirsten Dunst-ot a legjobb női főszereplő díjával tüntették ki Cannes-ban, és hogy arról is lehetett hallani, maga a film csak a botrány miatt nem nyerte el az Aranypálmát. (A díjat a Tree of life vitte el, teljesen érthetetlen módon- a két mozi nem hogy vetélytársnak nem tekinthető, hanem egy cikkben sem lehetne őket említeni.)

Pedig a 2009-es Antikrisztus óta vártuk ezt a filmet. Nem telt el sok idő a két alkotás között, a feszültség maga az Antikrisztus vibráló reményvesztettségéb ől és feloldás nélküli befejezéséből adódott. Trier-nél nem tudja a néző, hogy mire számíthat, az Antikrisztus-élményt azonban nem lehet sokáig fél lábon kibekkelni: az elért holtpontról a rendezőnek valamerre mozdulnia kellett, és vinnie magával az engedelmes nézőt is. A Melankóliáról szóló előzetes hírek alapján rettegtem arról, hogy Trier még mélyebbre süllyed saját depressziójában, és kénytelen leszek felfedezni a feneketlen magány bugyrai alatt húzódó még mélyebb magány bugyrait. Azonban nem ez történt. Ha az Antikrisztust például Trier nőgyűlölő-mozijának címkézzük, akkor a Melankólia az, amelyben bocsánatot kér a nőktől és fejet hajt előttük. Ha az Antikrisztus az önmarcangolás filmje, akkor a Melankólia a megnyugvásé. És így tovább.

A film az Antikrisztusból ismerős, lassított, klasszikus zenére (Wagner: Tristan és Izolda című operájának nyitányára) komponált képsorokkal indul, egy látomásszerű, végtelenül elnyújtott, hatásvadász és hatást keltő, filmes és képzőművészeti áthallásokkal és szimbólumokkal tarkított jelenettel, amely előrevetíti a film végét. A Föld pusztulását látjuk, ahogy a glóbuszba beleütközik a később Melancholia néven megismert kék fényű bolygó. Ha esetleg nem ismernénk a film szüzséjét, itt már nyilvánvalóvá válik, hogy mit látunk majd. A rendező egyértelművé teszi szándékát: nincs reményünk a megmenekülésre, a történet vége elrendeltetett és szükségszerű, valami másra kell tehát majd koncentrálnunk a mozi alatt. Akárcsak Trier eddig alkotásainál, itt is két fő részre bontja a történetet, a két nővér, Justine és Claire alakját használja gyújtópontként.

Nem törődöm másokkal, tehát gonosz vagyok (Kirsten Dunst és Charlotte Gainsbourg)

Justine esküvőjével kezdődik a valós cselekmény. Közeli felvételeket, arcokba és dekoltázsokba mászó kamerát használ a rendező, hogy semmiképp ne tudjuk függetleníteni magunkat a világ legkínosabb családi eseményétől. Remek a színészi gárda és annak ellenére, hogy rengeteg a klisé, a szereplők élőek, meg,- és kiismerhetőek. A két örömapa, a kisszerű, pökhendi cégtulajdonos (Stellan Skarsgard), a hepciáskodó, megbízhatatlan vén kéjenc (John Hurt), vagy a megkeseredett, magába zárkózó, anyai szerepét felvállalni nem tudó Gaby (Charlotte Rampling) mellékszereplőkként is hamis gesztus nélküli, precíz alakítást nyújtanak. Vannak apróbb, humoros szerepek is, mint például az inasé, vagy a reklámszakmába betörni szándékozó unokaöccsé, amik kissé oldják a helyzet, és a komor történet feszültségét.

Maga az esküvő tökéletes kudarcba fullad, Justine ugyanis a filmtörténet egyik legkülönösebb és legidegesítőbb női szereplője, egy, az életre gyakorlatilag teljesen alkalmatlan figura, aki mélyen kivágott habos fehér ruhájában járkál fel-alá, hangsúlyosan és már-már a végletekig túlzottan csak saját magával, testi és emocionális igényeinek kielégítésével törődik, amelyek azonban épp a visszacsatolás nélküli belső világ magányossága miatt kielégíthetetlenek.

Justine a film egyik későbbi jelenetében azt mondja: az élet gonosz, a földi életet el kell pusztítani, és hogy egyedül vagyunk a világban. Egyértelmű, hogy magára gondol, ez a saját depressziójának következménye és gyökere egyszerre: gonosz vagyok, mert nem törődöm másokkal – nem törődöm másokkal, tehát gonosz vagyok, megérdemlem a pusztulást. A film első részében azonban nem ő pusztul, hanem ő pusztít el, amit csak tud maga körül, és amit az erősebb, anyai/ősanyai szerepet magára vállaló Claire nem tud megmenteni előle. A film férfikarakterei nem válnak a lánytestvérek igazi társává, támaszává. Michael, Justine egyszerre ártatlan és teszetosza vőlegénye az első rész végén távozik is a cselekményből, a csillagász John pedig, Claire férje csak az anyagihoz, a materiálishoz ért: pénze van, fizet az esküvőért és ezért cserébe boldogságot vár el, távcsövön figyeli a közeledő bolygót, készleteket halmoz fel egy kataklizma esetére, pezsgőt bont és koccint, amikor úgy tűnik, a Melancholia nem pusztítja el a Földet, és felesége kezébe adja a kezdetleges „műszert”, amivel a bolygó méretének változását lehet követni. Annak ellenére, hogy jószándékú és szeretettel teli, tragédiája nyilvánvaló, magányossága megkérdőjelezhetetlen. A két nő, Justine és Claire, az érme két oldala, akik fel tudják dolgozni és magukévá tudják tenni a történteket, akik el tudnak jutni az önátadás bizonyos formájáig: ez pedig csak a legmélyebb, legösztönösebb érzelmi síkon érhető el, akár a depresszió felől közelítve, mint Justine, vagy a szeretet és féltés felől, mint Claire estében.

Nem véletlen, hogy Claire-t Charlotte Gainsbourg játssza, a karakter ugyanis valamilyen módon azonos az Antikrisztus főhősével – Trier előző opuszában a névtelen nő ugyanezeket a mélyről fakadó, már-már irányíthatatlan, szenvedélyes érzelmi energiákat hordozza magában, csak egy funkcióját vesztett, és emiatt másfajta tragédiába torkolló történetben. Itt Claire akar, és tud kiről gondoskodni, emiatt nem válik se szörnyeteggé, se gyilkossá, és végső soron áldozattá sem.
A második rész, amely a világvége előtti utolsó napokat mutatja be, az ő alakjára koncentrál. (Érdekes megfigyelni az Antikrisztus és a Melankólia biblikus utalásrendszerének változását, finomodását: míg az előző filmjében Trier apokaliptikus, Jelenések könyvére tett utalásai időnként otrombák, vagy túlságosan egyértelműek voltak, már a címadással is, a Melankólia világvége-képei egészen kifinomult módon utalnak a Szentírás szövegére, például a folyóvíztől rettegő fekete ló szoborszerű alakja, a kastély előtt elterülő tiszta vizű tó/tenger, az utolsó órákban eljövő tűz és jégeső, vagy akár az égből földre hullott csillag).

Claire-t férje, John eltiltja az internettől és magának sem hajlandó beismerni, hogy a Föld elkerülhetetlenül el fog pusztulni. Claire azonban, akárcsak Justine, vagy az istállóban lévő lovak, ösztönösen tisztában van azzal, ami történni fog. Feladata az, hogy ezt elfogadja, hogy női, érző és értő, szeretettel átitatott lényével az utolsó pillanatig ott álljon a rábízott gyengébbek: húga és gyermeke mellett.

Annak ellenére, hogy a depressziós Justine magabiztosnak és eltökéltnek tűnik - ő az például, aki egy bizarr jelenetben meztelenül fürdőzik a Melancholia kék sugaraiban, perverz vágyakozást érezve a Föld, és persze saját halála iránt - Claire a szilárdabb és erősebb. Justine hozzáállása értelmezhető, de nem átélhető, saját maga számára sem: a történet végéhez közeledve azonban már tud nem saját magáért is sírni, és megfogalmazódik benne az a tétova gondolat, hogy talán mégsem olyan jó dolog, hogy mindennek vége van. A filmet lezáró apokaliptikus jelenetig a két szereplő gyökeresen különböző hozzáállásuk valamilyen közös konklúziójához jut el: az élethez foggal-körömmel ragaszkodó édesanya, és a létezést mint olyat mindenestül elutasító húg végül az elkerülhetetlent elfogadva néz szembe a kék bolygóval, de mind a ketten erősen szorítják a kisfiú, a be nem teljesített lehetőségek, a felnőttek és világ bűneiben teljesen ártatlan gyermek kezét.

A Melankóliáról oldalakat lehetne még megtölteni, elgondolkodni például a pusztító kék bolygó szimbolikáján, hogy Justine és Claire mennyiben különálló karakterek, vagy pedig egy személyiség két félre hasadt részei, fel lehetne sorolni és reflektálni a képzőművészeti, filmes áthallásokra, és a többi... A lényeg azonban bizonyos: a Melankólia fantasztikus, katartikus, lenyűgöző filmalkotás. Remélem a minden idők legrövidebb filmtrilógiáját (Amerika-trilógia: Dogville, Manderlay) összehozó Lars von Trier nem áll meg a saját öngyógyító terápiájának második lépcsőfokán, hanem megmutatja egyszer nekünk, innen hova tud, illetve szeretne továbblépni.

Miklya Anna

Melankólia (Melancholia) – dán-svéd-francia-német-olasz filmdráma, 2011. Rendezte: Lars von Trier. Forgatókönyv: Lars von Trier. Kép: Manuel Alberto Claro. Vágó: Morten Hojbjerg, Molly Marlene Stensgaard. Szereplők: Kirsten Dunst (Justine), Charlotte Gainsbourg (Claire), Kiefer Sutherland (John), Charlotte Rampling (Gaby), John Hurt (Dexter), Alexander Skarsgard (Michael), Stellan Skarsgard (Jack), Brady Corbet (Tim). Színes, 136 perc.

Videókritikánk a filmről: Depresszió és apokalipszis

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Hozzászólások

endi 2011-10-29 21:42:14
Szerintem ez a rendező se lenne híres, ha nem botrányokkal, tabudöntögetéssel (ami valójában persze nem az) szerezte volna a hírnevét.
Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.