Legnépszerűbb
Kritika
2011-07-07 22:06:00

Csend a mennyben, locsogás a Földön

Ingmar Bergman: A hetedik pecsét (kritika)

Mi lesz velünk, azokkal, akik hinni akarnak, de nem tudnak? És mi lesz azokkal, akik nem akarnak és nem tudnak hinni? A hitében megrendült ember fájó kérdései Bergman klasszikusában.

Erős képpel indít Bergman mozija. Az eget látni. Egybefüggő felhőcsomók, átszűrődő napsugarak; aztán egy ragadozómadár fekete sziluettje – majd az első mondat: “És mikor felnyitotta a hetedik pecsétet, lőn nagy csendesség a mennyben, mintegy fél óráig.” (Jel. 8.1.)

Csend a mennyben; Bergmannál: Isten csendje a Földön. A hetedik pecsét látomásos mű, a XIV. századi, pestistől sújtott Svédországban játszódik, mégis a modern ember apokalipszisét ábrázolja. A világi istenkeresés és istentagadás lehetetlenségét veszi górcső alá. A kiüresedés és a spirituális kételkedés opusa – az egyik lehetséges olvasat szerint. A létezés értelmének emberi logika által formált kérdéseit veti fel; vagy a szívünkhöz közelebb álló, árnyaltabb értelmezésben a film témája: élet és halál “örök” küzdelme. A Minden és a Semmi harca; a földi pokoltól megcsömörlött, hitében megrendült, kétségbeesett ember bizonytalansága, képes-e helyt állni az Istenbe vetett bizonyosság hiányában?

A hetedik pecsét a leghitelesebb alkotás a hit elvesztéséről, a létbizonytalanságról a mozgókép történetében. Miért hagyta magára Isten a világot? Ezt a kérdést feszegeti Bergman, de eleve helytelenül, mert a kérdés sokkal inkább az: miért hagyta magára a világ Istent?

Látomás a modern emberről (Bengt Ekerot és Max von Sydow)

A hetedik pecsét a kérdések filmje, nem a válaszoké. Bergman, akárcsak főhőse, a kereszteshadjáratból hazatért Antonius Block lovag, rossz kérdéseket címez rossz helyre; bizonyosságot akar hit helyett. “Az embertársaim iránt tanúsított közönyöm kirekesztett a közösségükből. Azóta a fantomok világában élek, álmaimba és képzelgéseimbe zárva... Lehetetlen és megmásíthatatlan, hogy az ember érzékeivel lássa Istent? Miért kell neki félig kimondott ígéretek és senki által nem látta csodák ködébe burkolóznia? ... Hogyan hihetnénk a hívőknek, ha nem hiszünk saját magunknak se? Mi lesz velünk, azokkal, akik hinni akarnak, de nem tudnak? És mi lesz azokkal, akik nem akarnak és nem tudnak hinni? Miért nem tudom magamban megölni Istent? Miért él bennem tovább fájdalmasan és megalázóan, habár elátkozom, és ki akarom űzni a szívemből? Mindezzel dacolva miért álnok valóság mégis, amelytől nem tudok megszabadulni? ...Tudást akarok nem hitet. Nem feltételezéseket, hanem tudást. Azt akarom, hogy Isten kinyújtsa nekem a kezét, felfedje az arcát, szóljon hozzám.” Szívszorító a lovag kétségbeesése – egy kápolnában elidőzve Block összetéveszti a Halált a pappal, és meggyón neki. A Halálnak, akivel sakkjátszmába kezd, csak hogy időt nyerjen; időt, hogy utoljára valami értelmeset cselekedjen, és közben választ kapjon fojtogató kérdéseire. Holott a Halál nem szolgálhat felelettel. “Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.” – mondja a lovag.

“Isten hallgatása ma már nem foglalkoztatja a filmeseket, az emberi locsogás sokkal érdekesebb” – írja Roger Ebert amerikai kritikus A hetedik pecsétről. Bergman számos filmet készített Isten csendjéről, így számolt le magában a hittel, annak hiányában pedig csak az emberi kapcsolatok ürességéről, az isteni hangot elnyomó “locsogásról” tudott filmet készíteni – igaz, mesteri módon. Bergman sakkjátszmába kezdett a Halállal, és közben folyamatosan kérdezett, és adott választ önmagának, de saját – szorongásból fakadó -- bizonyosságát, miszerint a földi lét után az abszolút semmibe érkezünk, nem tartotta az egyetlen érvényes következtetésnek. Agnosztikus volt – a “maga módján”. A hetedik pecsétben, bár elindult a spirituális élménykeresés leszámolása felé, meghagyta a nézőknek a hit reményét.

“Senki sem képes úgy élni, hogy ott van a Halál az orra előtt, és tudja, hogy minden semmi” – mondja Block a Halálnak. A vándorlovag többször találkozik a halállal, nem csak a megtestesült, Block lelkéért sakkozó sötét alakkal, hanem a tömeges pusztulással, a pestissel, amely a bűnbánat legszélsőségesebb megnyilvánulásait hozza felszínre. Keresztet cipelő “gyászmenet”, önmagukat ostorozó emberek – a tömeges félelem ellenpontja a vándorszínész társulat, köztük Jof és Mia, és gyermekük Mikael. Őket, a bergmani “szentcsaládot” menti meg Block: egy óvatlan pillanatban, látszatra ügyetlenségből felborítja a sakktáblát, a Halál egy pillanatra megfeledkezik kiszemelt áldozatairól, Jof a röpke káoszban szekérre teszi családját. A sakktábla véletlennek álcázott felborítása, a család megmentése a lovag utolsó értelmes cselekedete.

Tudást akart, mielőtt Pokolra szállt

A Halál végül mattot ad Blocknak, a fináléban -- mellé szegődött társaival együtt -- haláltáncot lejtve viszi át a Semmibe. A megmenekített család a domb alól figyeli a menetet, pontosabban csak Jof látja a vidám danse macabre-t. Jof, akit a lovaghoz hasonlóan látomások kísértenek, csakhogy ő a pusztulás víziói helyett a megváltás ígéretét látja: Szűz Máriát a gyermek Jézussal. Jof és Mia (Mária és József) a lovag ellentettjei: nem tesznek fel felesleges kérdéseket, helyette hisznek és remélnek, ezért mentesek a lovagot gyötrő szorongástól. Ahogy nem szorong a lovag fegyverhordozója, a cinikus Jöns sem. Ő az agnoszticizmus végpontja, nem kérdez, mert már megtalálta a maga feleletét: nincs válasz, az életnek egyetlen értelme van, a cselekvés. Ő is pokolra jut, a vég előtt a lovagot korholná, de elhallgattatják. “Hallgatni fogok, de tiltakozva” – mondja.

Bergman középkori allegóriája a modern ember tanmeséje. Block csak a vég órájában fohászkodik Istenhez, mentse meg a pusztulástól. A létezéssel kapcsolatos kérdéseit azonban mindvégig a Halálnak szegezi, szorongással teli siránkozása a Semmihez szól, kevesebbet ér a pusztába kiáltott szónál. Hitében megrendült, közönye kirekesztette az emberek közösségéből – alig cselekszik, annál többet tépelődik, választ azonban nem kaphat, a Jelenések könyvében a hetedik pecsét feltörése nem az élet és halál titkait fedi fel, hanem a végítélet eljövetelét jelzi. A modern ember mégis a titkokat keresi, elhallgattatja magában Istent, úgy kutatja a jövőt, hogy lemond az isteni ígéretről.

Bergman leszámolt magában Istennel. Későbbi, hittel kapcsolatos filmjeiben Block lovag gyötrő kérdéseire a saját válaszait adta, mert a Semmihez intézett kérdésekre legfeljebb a kérdező adhat feleletet. Isten csendje után a lélek csendje következik, és ha a lélek elhallgat, egyedül az ész képes szólni. Bergman jól ismerte a lélek csendjét, életművével nem alakította, csupán érzékenyen ábrázolta az észembert – és ha le is számolt magában Istennel, pontosan tudta, hogy amikor megfújják a hetedik harsonát, a mennyei szózat elnyomja az emberi ész locsogását. “Lőn nagy csendesség a mennyben, mintegy fél óráig” – az a fél óra az emberi észnek egy örökkévalóság.

Schreiber András

A hetedik pecsét (Det Sjunde inseglet) --  svéd filmdráma, 1957. Rendezte: Ingmar Bergman. Forgatókönyv: Ingmar Bergman. Kép: Gunnar Fischer. Vágó: Lennart Wallén. Jelmez: Manne Lindholm. Látványterv: P. A. Lundgren. Zene: Erik Nordgren. Szereplők: Max von Sydow (Antonius Block), Bengt Ekerot (A Halál), Gunnar Björnstrand (Jöns, fegyverhordozó), Inga Gill (Lisa), Bertil Anderberg (Raval), Nils Poppe (Jof), Bibi Andersson (Mia). Producer: Allan Ekelund. Fekete-fehér, 96 perc.
Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.