Legnépszerűbb
Kritika
2011-12-07 21:15:00

Jankovics Marcell: Az ember tragédiája

Gigantikus Madách-comic

Huszonnyolc évig készült Jankovics Marcell Madách-adaptációja. Az ember tragédiája vitathatatlanul az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb animációs filmje.

Ez az a mű, ami DVD-n még inkább fog élni és hatni. Ezt megtekintve nem csak a Tragédiáról, de a tragédia egyes színeihez tartozó képzőművészeti irányzatokról is képet kaphat (pontosabban képet kapott) a nebuló. Az oktatói indulat mindig is ott buzgott Jankovicsban, mind könyveiben, mind rajzfilmjeiben tetten érhető a tanítás szándéka.

Nekünk, magyaroknak, sokat jelent Madách műve, és Jankovics adaptációja segíti Madách monumentális emberiség-tragédiájának megértését. Jankovicsnál ugyanis ez a dráma egyértelműen emberiség tragédia: Ádámnak minden egyes színben azzal kell szembesülnie, hogy ami van, az még rosszabb annál, ami előtte volt. A nagy mű rajzfilm verziója mintha nem is a hegeli dialektikára lenne felemelve: Ádám színről, színre hullik egyre mélyebb.

Vajon jelent e valamit, mit jelent egy külföldi nézőnek Az ember tragédiája ezen változata? Játszunk el a gondolattal, hogy francia nézők vagyunk, és beülünk egy párizsi kis moziba, közel a Szajnához, a Marais negyedben.

Segíti Madách monumentális emberiség-tragédiájának megértését

Annyit tudunk csak a filmről, hogy egy olyan magyar rendező készítette, akinek egyik rövidfilmje az Oscarra jelölt legjobb öt film között volt, egy másik pedig Arany Pálmát kapott Cannes-ban. Madáchról, az eredeti mű szerzőjéről, még ennyi információval sem rendelkezünk (franciára ugyan lefordították, de nem olvastuk).

Kissé meghökkenve vesszük tudomásul, hogy a szöveg oly veretes, erősen kell koncentrálnunk ahhoz, hogy felfogjuk, hol is járunk: mintha a nagy bumm előtti világegyetem hömpölyögne előttünk, amiből kiszól a szavával teremtő Úr. Öblös orgánuma, határozottsága (ránézünk a címlapra: Szilágyi Tibor hangját halljuk), valóban azt a képzetet kelti, hogy az Úr szól le hozzánk. Luciferrel pöröl, akinek mintha kocsma-éjszakákban edződött volna a gigája (Usztics Mátyás, látjuk a címlapon; mire kiolvassuk e nevet, már az emberpár bűnbe is esett). Lucifer és Ádám egy árnyalak, egy kontúr min áttetszenek a jövő századok is.

A következő részben az emberpár egy ős-ember barlangban szorgoskodik, a falon megelevenedő barlangrajzok, és a mise en scéne is olyan, mintha korommal és zsírral rajzolta volna alkotója. Olyan, mint egy megelevenedő barlangrajz – talán ennek tudható be, hogy olyan ímmel-ámmal megrajzoltak az alakok. A Jégkorszakban, gondoljuk, még a cickány szemét is nagyobb műgonddal rajzolták meg. Jó, persze, az a film egy mainstream amerikai cucc, felturbózva 3D-vel, ez pedig magas-művészet, mégis támad némi hiányérzetünk. Ez csak erősödik az egyiptomi színnél, ami meg, ezen már meg sem lepődünk, olyan, mint az egyiptomi reliefek. A hiányérzet azzal magyarázható, hogy hiányoznak fázisrajzok, vagyis elég sután mozognak az alakok. Nem keltik egységes mozgás képzetét. Tudjuk be a koncepciónak.

Nem teljesen értjük még, mi is történik: történelmi epizódok elevenednek meg, a mindezt egy álomban látó Ádám mögött mindig ott koslat a sakálfejű Lucifer, kinek vörösen izzik a szeme, mintha belevillantottak volna vakuval. A zene – ránézünk a lapra, Sáry László (az elnök is magyar származású, emlékezetet az ő nevére) állította össze – egyre idegesítőbb: nem is értjük miért kell minden jelenetet telepakolni elkopott klasszikus zenével. Egyáltalán nem illik egy ókori színhez Muszorgszkij. Nem értjük, miért szól állandóan, mintha a háttérben bekapcsolva maradt volna a rádió, egy kis Mozart, legelsősorban is a Requiem Lacrimosa tétele.

Ott koslat Ádám mögött

A prágai szín az első, aminél elhűlünk: igaz lenne, hogy ezt még mindig ugyanaz az ember rajzolta? Úgy hallottuk huszonnyolc éven át dolgozott rajta. Ez alatt a huszonnyolc esztendő alatt igencsak megtanult rajzolni, elképesztő rajzbiztonságra, ügyességre utaló szcéna ez, melyet megspékeltek okkult szövegekre utaló képekkel.

A francia szín az aztán végképp lenyűgöző. Danton megelevenedik, a ruházat is korhű, a képeket mintha Delacroix festette volna meg, vagy nem is, inkább mintha Moebius (a Blueberry alkotója), és ha már képregény, akkor a londoni szín meg olyan, mint egy Frank Miller adaptáció. Különösen a baltaarcú prolivá átlényegülő Ádám.

Ez talán az első, szín, aminek értjük a történetét. A többi mintha csak egy filozófiai eszme szolgálatában állt volna: hogy mi ez az eszme, nem könnyű megválaszolni, a történelem örök körforgását akarták az alkotók érzékeltetni, azt, hogy reményünk, az elkövetkező korok jobbak lesznek, hiábavaló. Gyalázatra gyalázat jött, és azt betetézte egy még brutálisabb, még embertelenebb kor.

Nem törődik a korral, amelyben született

E sajátos eszmét az eredeti mű szerzője, ez a tizenkilencedik századi magyar, aforizmákkal dobta fel. Egyértelműen hatott rá Goethe. Ahogy a szerzemény, az eredeti mű, ez a rajzfilm is tizenkilencedik századi, egy Wagner, egy Victor Hugo mert hasonlót vállalni, és ahogy az ő műveik, ez is tele van túlzásokkal, litániákkal, ez is extravagáns, abban az értelemben, hogy nem törődik a korral, amelyben született, és nem néz a kritikára és a befogadóra sem. Ugyanúgy terheli meg a nézőt, ahogy egy Wagner opera, és olyan nagyszabású, mint egy Dumas regény.

Az utolsó szín, mely a jövőt vetíti előre, teljesen egyértelműen képregény: csupa emlékezetes kép. A fejükön fejhallgatóval alvó csecsemők, akik nem a meséket, hanem a relativitáselmélet hallgatják, az 1984-hőssé változott Ádám. Van benne egy kevés Miller, egy kevés Largo Winch.
Aztán bekövetkezik a végítélet.

Őszintén szólva a végkövetkeztetés - akármennyire is nyűg az élet, azért küzdeni kell - kissé sekélyes.

De hát bármennyire untam is néha, azért le a kalappal, lássuk be - gondolja elképzelt francia nézőnk - azért ez egy gigantikus mű.

Csak azt nem érti, hogy ezt a témát, miért nem lehetett egy másfél órás filmben, és mondjuk, ha már képregény, mondjuk a Requiem Chevalier Vampire stílusában megcsinálni.

Csepella Márton

Az ember tragédiája – magyar animációs film, 2011. Rendezte: Jankovics Marcell. Forgatókönyv: Madách Imre alapján Jankovics Marcell. Kép: Major Péter, Bacsó Zoltán. Zene : Sáry László, Wolfgang Amadeus Mozart. Szereplők hangja: Szilágyi Tibor, Usztics Mátyás, Bertalan Ágnes, Széles Tamás, Molnár Piroska. Színes, 160 perc.
Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.