Legnépszerűbb
Kritika
2011-07-07 22:30:00

Te magad légy

David Fincher: Hetedik (kritika)

A bűn üldözendő és üldözhető. De vajon utolérhető-e? David Fincher műfajteremtő klasszikusa egyszerre hollywoodi mozi és morálfilozófiai traktátus. A Hetedik akár napjaink Magyarországán is játszódhatna.

Dolgozik az ablaktörlő lapát, a városban szakad az eső. A városnak nincs neve, egyszerűen csak város: New York, Budapest, Babilon. Éldegélnek itt bűnözők és bűnüldözők, utóbbiakból a film elején megismerünk kettőt, Somerset és Mills gyilkossági nyomozókat.

Somerset (Morgan Freeman) fél lábbal a nyugdíjban, elege van már a hullákból, az áldozatokból, a kollégáiból s főként önmagából. Úgy cipeli a lelkiismeretét, mint valami értelmetlen terhet, közönyt erőltet magára, próbál elbújni éjjel a házban folyó ordítozás elől (a belső világ kivetítése, tetszik tudni), az asztalra állított metronóm ketyegése mögé. Azt tervezi, elhagyja a várost. „Lesz egy kis farmom odakint” – mondja a főnökének, „javítgatom majd a házamat.” Nem így David Mills nyomozó, ő Dávid ifjonti elszántságával-erejével veselkedik a bűnüldözésnek. Igazi hős, igazi győztes akar lenni; bibliai antitípusával ellentétben lazán, nagyképűen, lezser dumákkal törekszik erre (Brad Pitt).

Hát ők szaladnak bele a sorozatgyilkosba, aki az Aquinói Szent Tamás által felsorolt hét főbűnt igyekszik megtorolni. Torkosság, fösvénység, restség, harag, kevélység, bujaság, irigység: minden napra egy bűnös, illetve áldozat. Somerset hamar rájön, hogy a gyilkos prédikál gonosztetteivel. A történet hétfőtől vasárnapig tart, és közben napjaink (éveink) egyik legérdekesebb filmrendezője szépen elmagyarázza nekünk, hogy a valóság nem olyan fekete-fehér, mint a Freeman-Pitt páros. Az igazság nem tűri a kívülállókat; az ügy rövidesen a legszemélyesebb ügyükké válik; nem világos, hogy ők dolgoznak az ügyön vagy az rajtuk, ahogy az sem, ki üldöz kit. S miközben esik az eső, és mossa a várost, akár a szennyesét Ágnes aszony, egy ponton túl a néző sem maradhat a kívülálló kényelmes pozíciójában: én nézem a filmet, vagy engem a film?

Utolérhető-e a bűn?

A Hetedik egyszerre hollywoodi mozi és morálfilozófiai traktátus, de egyik sem igazán. Nem erőszakol meg, nem nyom le semmit a torkunkon; mindezt mi tesszük magunkkal, miközben megtaláljuk helyünket a történetben. Fincher azt kérdi, hogy a bűnüldözés utolérheti-e bűnt valaha is. Végül választ ad rá, ami nem szokás, és rendkívül kockázatos, de megéri. Az utolsó mondat szép Hemingway-parafrázis, nem írom ide, tessék megdolgozni érte.

E filmet a történetvezetés mellbevágó csavarjaiért szokás dicsérni. (A 90-es évek minden bizonnyal legjobb forgatókönyvét Andrew Kevin Walker-nek köszönhetjük, akinek azóta legföljebb az Álmosvölgy legendájával sikerült megközelítenie önmagát.) Vannak a történetnek csavarjai, mellbe is vágók, logikai útvesztőkben edződött thriller-fanok sem kalkulálják ki az épp következő jelenetet, de a Hetedik legnagyobb ereje inkább a jellemek metamorfózisa. A történetet Somerset szemével nézzük, vele tartunk az összeomlásba és a megtisztító, fájdalmas katarzisba; a tragikus kifejlet borítékolva, illetve dobozolva vagyon.

A bűnök bűne a film szerint nem szerepel a hetes listán. A legfőbb bűn a közöny, a mások szenvedése iránti érzéketlenség, pontosabban a szeretethiány, ami átjárja az egész várost – még a sírók is csak magukat siratják. Egyetlen ártatlan szereplőnk van: Mills nyomozó felesége, Tracy, akit Fincher megilletődötten helyez elénk, mint sötét bársonyon ritka brillt az ékszerész. Gwyneth Paltrow maga a tisztaság és a reményteljes jövő; az ember úgy van vele, meg sem érdemeli az a nagyszájú revolverhős. Fincher azt akarja, hogy az ember így legyen vele, és pontosan tudja, miért.

A legdurvább, hogy bár csütörtökre megvan a gyilkos, még sincs meg. John Doe figurája külön tanulmányt érdemelne, s az megint egyet, ahogy Kevin Spacey megjeleníti. Spacey tökéletessége legalább olyan hátborzongató, mint a figura, amit játszik. Csupa ambivalencia: esendő és stabil, törékeny és kemény öklű, sánta és gyors, kegyetlen és mélyen vallásos, no meg, hát persze, őrült és zseni. Különleges ember, akinek legfeltűnőbb vonása a hétköznapiság. (A John Doe név az angolszászoknál szimbolikus, kb. „akárki”. Vö.: Gipsz Jakab, Jóska Pista.)

Fincher e filmben oly konvencionálisan dolgozik, mintha sosem lett volna videoklip-rendező, s mintha nem a kézből zúmolt, összevissza rángatott akciójeleneteké lenne a világ. Semmi akrobatikus kameraállás, művészkedés, sallang és pántlika, csak a nyers filmvalóság. A rendező ugyanakkor bámulatos egyensúlyozóművész: kíméletlen mélységekbe húz, mégsem támad „na, ezt nem nézem tovább” hangulatunk, sőt: a matt zöld-barna-óarany-bordó színezéssel, no meg az elegáns humoradagokkal „feelgood” mozit formált a kegyetlen sztoriból. Kedvenc jelenetem, amikor a feszültség elviselhetetlenné kezd válni, s Somerset elmegy a könyvtárba, ahol a biztonsági őrök bekapcsolnak egy hordozható magnót. Lépkedünk a tudás szentélyében, árad ránk Bach Air-je, a vigasztaló, gyógyító muzsika, s közben régi könyvlapokról elénk villannak Dante Purgatóriumának képei. Fincher olyan szeretetteljes gondossággal komponálta meg ezt a sztori szempontjából látszólag mellékes jelenetet, hogy biztosan örökre megmarad. (Dehogy mellékes! Itt semmi sem az. William Somerset: beszédes név, a fekete, művelt nyomozó neve két író keresztnevéből lett összegyúrva (Shakespeare és Maugham), olyan ő az ifjú Mills-nek, mint Vergilius Dante-nak.)

A fiatal amerikai rendező számos filmjében emeli különös magasságba a női alakot. Nemcsak mint szerelmi partnert rajongja körül, aki végül kivezet az összeomló sztoriból (Harcosok klubja); nemcsak mint gyermekéért küzdő anyát (Pánikszoba); de ott van szelíd kontrasztfiguraként a Zodiákusban is, sőt önfeláldozó-világmegváltói karakterként első filmjében, a közepesnek is csak jóindulattal nevezhető Alien 3-ban. A Hetedik sokkal mélyebb és finomabb. Fincher sajátos módon gondoskodik róla, hogy ne zúgjunk bele Gwyneth Paltrow-ba, ellenben öleljük át kedvesünket, és minden pátosz nélkül mondjuk meg neki, hogy szeretjük. Egyébként pedig vigyázzunk rá, de nagyon.

A film megtekintését gyerekeknek, kismamáknak, szívbetegeknek és bigott keresztényeknek nem ajánlom. A többieknek kötelező.

Balavány György

Hetedik (Se7en) -- amerikai krimi, 1995. Rendezte: David Fincher. Forgatókönyv: Andrew Kevin Walker. Kép: Darius Khondji. Vágó: Richard Francis-Bruce. Látvány: Gary Wissner. Zene: Howard Shore. Szereplők: Brad Pitt (David Mills nyomozó), Morgan Freeman (William Somerset nyomozó), Kevin Spacey (John Doe), Gwyneth Paltrow (Tracy Mills). R. Lee Ermey (rendőr kapitány), Richard Roundtree (Talbot), Richard Portnow (Dr. Beardsley), Richard Schiff (Mark Swarr). Producer: Phyllis Carlyle, Arnold Kopelson. Színes, 122 perc.

 

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Hozzászólások

Alex:) 2011-07-19 18:47:09
The world is a fine place and worth fighting for.- A világ nagyszerű hely, amiért megéri harcolni.
vagy„ Szép hely a világ és érdemes harcolni érte”
„I agree with the second part.”- „A második részével egyetértek”

Nagyon régen láttam a filmet,de minden másodpercét élveztem,végre ami nagyon lekötött,és belevont,és hagyott engem is gondolkodóba ejtenie.(söpör a film,klasszis a maga thrillerébe!)
Érdemes megnézni,mindenkinek szeretettel ajánlom:)
Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.