Legnépszerűbb
Kritika
2011-12-22 20:30:00

Andrej Zvjagincev: Elena

Anya, nagymama, élettárs, házvezetőnő, gyilkos

A visszatérés című debütfilmjével méltán sikert sikerre halmozó Andrej Zvjagincev új filmjében a közöny uralja a megváltatlan orosz lelket. Nincs kijárat.

Andrej Zvjagincevet rögtön az első nagyjátékfilmje után a kortárs filmművészet nagy reménységei között kezdték emlegetni Európa-szerte: A visszatérés elsőfilmtől szokatlanul nem a frissességével vagy lendületével, hanem az érettségével és szinte tökéletesre csiszolt, egyszerre zárt és sokrétű filmnyelvével hívta fel magára a figyelmet. A sajátos atya-fiú(k) történet nem nélkülözte a bibliai metaforákat sem, a cselekményt pedig egy kietlen, stilizáltan lecsupaszított világba helyezte, ahol a szereplőinek lelke is pőre volt — noha tragikusan és beteljesületlenül szeretetre áhítozott.

A stilizáció eltűnt, de az orosz élet és az orosz lélek hasonlóan kietlen az Elenában is, mely (a Magyarországot elkerülő Izgnanie című film után) Zvjagincev harmadik rendezése. A helyszín A visszatérés elhagyott ipartelepei és vadonja után most egyszerűen csak egy hétköznapi orosz város, amely még csak túlságosan nyomasztónak sem mondható: a film szereplőinek életét nem a külső, hanem a belső világ teszi sivárrá.

A film főhőse Elena, a középkorú asszonyság, aki élete delén túl talált új párra az idős, gazdag és rigorózus Vladimir személyében. A korábban ápolónőként dolgozó Elena a férfi házvezetőnője és szeretője egyben, a tőle kapott apanázsból pedig a lusta, munkanélküli fiát és annak családját támogatja. Elena ennél többet is kérne Vladimirtól: az unokája egyetemi tanulmányainak finanszírozását. Az elvekre hivatkozó férfi visszautasítja, noha saját, szintén léha lányától nem sajnálja a pénzt. Amikor tehát Vladimir egy infarktust túlélve végrendelkezni készül, és a vagyonát a lányára hagyná, Elena végzetes tettre szánja el magát.

Berögzült reflexek

A viszonyokat és eseményeket, amelyeket itt most néhány mondatban összefoglaltunk, egy amerikai film körülbelül öt perc alatt skiccelné fel. Az Elenában bő háromnegyed óra után jutunk ide, ami nem azért tűnik tévedésnek, mert a film ettől lassú és eseménytelen lesz, hiszen a lassúság és a (relatív) eseménytelenség szükségszerűen következik a benne ábrázolt világ természetéből. Azért tűnik soknak ez a filmidő, mert csak a felvezetést szolgálja: minden igazán lényeges, minden, ami valóban érdekel minket, utána következik. Sőt még azt sem mondhatjuk, hogy a szereplők és a motivációk olyasfajta megismerését szolgálná, mely szükséges a későbbi tettek igazán mély megértéséhez és átéléséhez. Az Elena szereplőinek lelkét ugyanis a közöny uralja.

A szemünk előtt kibontakozó világban kölcsönös érdekviszonyok, és nem valódi emberi kapcsolatok kötik össze az embereket. Mindenki csak a számára fontos funkciója miatt foglalkozik a másikkal, és azon túl nem érdekli. De nem csak egymás — úgy általában a világ dolgai sem hozzák lázba szereplőinket. Egyedül még a családi viszonyok fontosak a számukra, de azok is csak valami berögzült reflex miatt, nem pedig azért, mert valóban törődnének is a rokonaikkal. Egyedül a főhősnő, Elena lelkében szunnyad némi szeretet a szereplők közül — paradox módon mégis épp ő lesz az, aki egy (vélt) jó cél érdekében a legsúlyosabb bűnt elköveti.

Egy közöny uralta világban nincsenek drámai tettek, illetve minden drámai tett indokolatlan action gratuite, és nincs ez másképp az Elenában sem. Épp ezért érthetetlen a filmhez húzónévként felkért kiváló komponista, Philip Glass (szerencsére csak ritkán felcsendülő) zenéjének drámai hangvétele. A csendekkel és zajokkal dolgozó jelenetek sokkal jobban illeszkednek a film stílusába, amely vizuálisan is alaposan kimunkált: szikár, egyszerűen és nem artisztikusan komponált, kameramozgásokat lehetőleg nélkülöző képekből építkezik.
Ezek a képek pedig Elena kísértésbe, majd bűnbe esése után kelnek igazán életre. A film második fele egy Zvjagincejevhez méltó perfekcionizmussal kidolgozott mestermunka, meghökkentő váratlanságú pillanatokkal tűzdelt, lassú tempójú egzisztencialista kérdésfolyam. Amely a történet végére még azt is el tudja érni, hogy átélhetővé tegye a közöny iszonyatát.


Villányi Dániel

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.