Legnépszerűbb
Kritika
2011-12-15 19:30:00

Terrence Malick: Az élet fája

A kegyelem komótos képei

Terrence Malick láthatóan nem sieti el: egyrészt a nagyjátékfilmes debütálása óta eltelt harmincnyolc évben mindössze hatszor forgatott, másrészt mozijai nem észvesztő tempójukról híresek.

A filozófus-rendezőnek is aposztrofált alkotó a film segítségével elmélkedett már szeretetről, kilátástalanságról, háborúról és új világról, idei filmje, Az élet fája azonban minden eddigin túltesz. A filmezés legnagyobb vívmányát – miszerint konkrét kép és cselekmény igyekezzen megjeleníteni elvont gondolatokat – mások végcélnak tekintik, s ha elérik, elégedetten dől hátra alkotó, néző és kritikus egyaránt. Malick ambiciózus filmje azonban innen indul: a kamerával felállított filozófiai tézistől.

Épp ezért nehéz körülírni szavakkal, miről is szól Az élet fája, még akkor is, ha maga a rendező szolgál nekünk mankóval. Mindjárt kettővel is: a mottóval és a kezdőmonológgal. Előbbi Jób zaklatott történetébe kalauzol minket, amikor a szenvedélyes vita egy pontján Isten számon kéri Jóbon, miért helyezi magát Őfölé. Utóbbi pedig sejtelmes mondatokkal húz határvonalat természet és kegyelem útja közé.

Megvan hát vallási és bölcseleti alapvetésünk, kezdődhetne már a film, ám némi idő után azon kapjuk magunkat, hogy egy tragédia lírai ábrázolásán már túl vagyunk, s egy elképesztő távlatokat egybefogó montázson ámulunk, mely az Univerzum születéséről mesél. Elliptikus szerkezet kényszerít gondolkodásra a két tétel és a képsorok összefüggéséről. Az egészen egyedi vizualitású Univerzum-szekvencia a Teremtő dicsőségét hirdeti? A kisvárosi családban felnövő kisfiú története a két út szimbolizálása lenne? Van ilyen benyomásunk, de a film maga bizonytalanságban hagy minket. S ezt azzal éri el, hogy teljesen fellazítja a külső cselekmény és a belső történés, a vizualitás és a lelki folyamatok ábrázolásának különbségét. Mi több, Malick filmje eléri, hogy elválaszthatatlanul egybefonódottnak tűnjenek.

A Teremtő dicsőségét hirdeti?

Így válik az alkotás valóban hatalmas horizontokat bejáró gondolatfolyammá, melynek ritmusát a belső idő szabja. Maga a történet elfolyik kezeink között – ha volt is egyáltalán –, hogy átadja helyét a szabad asszociációk áramlásának, melyet természetesen Malick irányít, ám olyan szerteágazóak a lehetséges kapcsolódások, hogy képtelenség mindről egyértelműen beszámolni. Az élet tágas fájának ág-bogai között járunk. Az ősképekig leásó film központi szimbóluma ez, melyhez csatlakozik a természet ritmikusságának és a civilizáció széttöredezettségének ellentéte, valamint a rendületlenül zúgó óceán méltóságteljes hullámzása, mely az ősbenyomás időiségének élményét jelképezi. A rendező ezzel a technikával a tapasztalás határvidékein járva egy gyermek felnövésének utastársaivá avat minket.

Az 50-es évekbeli kisvárosi család feje, az Atya (Brad Pitt érzékeny alakításában) a korlátozó, szabálykijelölő, jutalmazó és büntető szeretet példája, az Anya (Jessica Chastain – színésztől ritkán érzékelhető erős jelenléttel a vásznon) pedig a feltétel nélküli, ám az erőszakkal szemben védtelen szereteté. E két bója közt hajózva növekednek a gyerekek, kik közül a legidősebbel, Jackkel (Hunter McCracken) kötünk közelebbi ismeretséget. A gyermekkor ártatlan teljességéből vele együtt eszmélünk lassan a rossz eredetének húsbavágó kérdésére, mely újabb értelmezést kap azáltal, hogy tulajdonképpen felnőttkori önmaga (Sean Penn) emlékezik vissza minderre, miután egy megrendítő hírről értesülve gyertyát gyújt.

Malick művészetében a szavak szükségszerűen dadogóak, s Az élet fája dialógusai is beleolvadnak egy balladisztikusan szűkszavú, hipnotikus narrációba. Ki szól kihez? Csak találgathatjuk. Részben felvilágosít minket a zene, melynek nagy része jól ismert klasszikus művek segítségével helyezi el a filmet a kultúrtörténetben. A hozzá tartozó, elsőrendű jelentőséggel bíró varázslatos képek pedig mintha hangzanának – ez a rendezővel szorosan együttműködő Emmanuel Lubezki operatőr érdeme.

Mi is hát Terrence Malick filmje? Filozófiai traktátus? Nem egészen, hiszen vallásos köntösben mesél láthatóról és láthatatlanról. Vallásos film? Nem egészen, hisz nem ad válaszokat, inkább kérdez, méghozzá igen komolyan és mély-értelműen. Erre bizonyíték a film egyik utolsó jelenete, amelyben a felnőtt Jacket egy titokzatos női alak vezeti el a kietlenségből a tengerpartra, más szavakkal önnön gyötrődésétől az elfogadó megnyugvás állapotába. Ott pedig találkozás történik – nem pedig számadás vagy üdvösség. Ám hogy e vízió hol történik, arról nem értesülünk. Ahogy arról sem, hogy a kezdő- és záró képsor sötétben felizzó fénye a lélek felviláglása-e vagy az Univerzum pislákolása. Az élet fája nem tesz mást, mint körbenövi a Megfogalmazhatatlant – nevét nekünk kell kimondanunk.

Paksa Balázs

Az élet fája (The Tree of Life) – amerikai filmdráma, 2011. Rendezte: Terrence Malick. Forgatókönyv: Terrence Malick. Kép: Emmanuel Lubezki. Zene: Alexandre Desplat. Vágó: Hank Corwin, Jay Rabinowitz, Daniel Rezende, Billy Weber, Mark Yoshikawa. Szereplők: Brad Pitt (Mr. O'Brien), Sean Penn (Jack), Jessica Chastain (Mrs. O'Brien), Fiona Shaw (nagymama), Joanna Going (Jack felesége), Kimberly Whalen (Mrs. Brown), Michael Showers (Mr. Brown), Bryce Boudoin (Robert).
Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.