Legnépszerűbb
Műfaj | Háttér
2011-12-30 14:00:00

Őszentsége moziba megy (a pápaság és a mozi; 2. rész)

Volt-nincs pápa

Egy depressziós majdnem-pápa és egy gyerekes pápaválasztó konklávé. Ezt nyújtja Nanni Moretti édeskés lagymatagsággal csordogáló családi filmje, a Van pápánk!.

Sorozatunkban a pápákról szóló, vagy a pápasággal, a pápai udvarral kiemelten foglalkozó filmeket elemezzük, ajánljuk, kritizáljuk, legyen az akciófilm (Angyalok és démonok) vagy művészi történelmi dráma (Johanna nőpápa), vérgőzö-pikáns tévészéria (Borgiák , A Tudorok), netán kellemes családi mozi (Habemus papam!).

Van pápánk!

Az ártatlannak induló mozi egy vasárnapi tévéfilm bájával és leegyszerűsítő kalandosságával operál 100 percig, amíg a végén nem jön egy olyan meglepő fordulat, ami nemcsak evidens, de mélyen átélhető is a sztori előzményeit tekintve. Ami igazán szíven üt, az a váratlansága, az elaltatott nézői reflexekből való felocsúdás. Így is többet mondtunk, a végén spoilerezünk csak.

A nemrég a magyar mozikba került film Cannes-ban debütált, ami inkább a parádés szereplőgárdának köszönhető, semmint a film művészi mívességének. Nanni Moretti mindig is a nagyfokú érzékenységgel, finom rezgésekkel és humorral dolgozó olasz színész-rendező típusa volt, ellentétben a harsány, extrovertált és gyakran önmagát olcsón adó Roberto Benignivel. Moretti cannes-i szereplése hírnevének is köszönhető: A fiú szobája ott aratott osztatlan sikert 2001-ben. Morettin kívül a nagy érzelmi skálán játszó, hol decens, hol együttérző, hol pragmatista pápai titkár szerepében a sokunk számára oly kedves lengyel ismerős, Jerzy Stuhr tűnik fel (Amatőr, Szexmisszió), míg a zavart, felkavarodott lelkű pápát az élete alkonyán még mindig villantani képes Michel Piccoli adja.

A fiktív történetű, de jelenünkre erősen áthallásos film látványvilága lehengerlő: az eredeti helyszínek, az aprólékos részletek a ruhákban, kellékekben és díszletekben, és a rengeteg statiszta teszi átélhető élménnyé az elhunyt pápa temetésének mozzanatait, a pápaválasztás izgalmát, a pápává válás misztériumát. A Szent Péter-bazilika csodás külső helyszínei után bizony alaposan feltérképezi a film a palota belsejét is a pápai lakosztállyal, a konklávé helyszínéül szolgáló Sixtus-kápolnával, a pápai parkkal, a svájci gárda fegyvertárával és belső udvarokkal egyetemben. A haladó szellem és a PR-érzékenység halvány jelenlétét jelzi, hogy a Vatikán áldását adta a forgatókönyvre, s forgatni is engedte a stábot. A gyönyörű környezet mellett a figurák is változatosak: szinte mindegyik, külön kontinensről érkezett bíborosnak van egy sajátos karaktere, amellyel hamar familiárissá válik a néző számára, ám összességében mégis egy masszának tűnnek a bíborköpenyesek.

A konklávé szó a latin cum clave kifejezésből ered, kulcsra zárást jelen: a filmbeli kardinálisokat összezárják, hogy pápát válasszanak maguk közül. Eredménytelen szavazási körök után egy kompromisszumos jelöltre, a meglepett Melville bíborosra esik a választás, fehér füst száll fel. Vagy ahogy az angol rigmus tartja: „Saw your smoke, now you’re Pope”. Az újdonsült pápa következő félórája egyre gyötrelmesebb: amíg a palástot ráigazítják, amíg fogadja a gratulációkat, amíg a bazilika középső erkélyén a kardinálisok doyenje ki nem kiáltja, hogy Habemus papam! (Van pápánk!), addig a kínok kínját állja ki. De jobban járna, ha inkább kérdőjellel illetnénk a mondatot: Van pápánk? Melville ugyanis pánikrohamba esik, bizonytalanná és zaklatottá válik: egy ordítással jelzi, hogy nem áll készen a tömeget köszönteni.

Nem akar, nem tud pápa lenni. A bejelentést elhalasztják. Van is pápa, meg nincs is hivatalosan. A konklávé nem oszolhat fel, folytatódik a VVVV, a Vatikáni Való Világ Villa, a leendő pápát pedig, aki káromkodik, az anyjáért bömböl, hol agresszív, hol letompult viselkedést mutat, ki akarják kúrálni. Morettit hívják, mint a legmenőbb lélekgyógyászt: hamar kideríti, hogy a pápa depressziós. De ezen nem csodálkozik, szerinte a Biblia számos passzusa a lelki nyomor forrása.

A doktornak nincs könnyű dolga: nem szólíthatja a kezelési aktus során bevett módszerrel keresztnevén Őszentségét, nem kérdezheti a leendő Szentatyát vágyakról, fantáziákról és szexről, nem érdeklődhet a pápa anyjáról és álmokról, a gyerekkorról is csak óvatosan, így nem tud leásni a bajok mélyére. A Bessenyei Ferenc-szerű, korpulens, sebzett lelkű, narcisztikus és indulatos pápát egy másik pszichológushoz viszik, történetesen Moretti elvált feleségéhez, aki heti 3 alkalmat javasol a kezelésre - mindezt több éven át. A Vatikán nem várhat. De Melville sem.

Nincs könnyű dolga (Nanni Moretti, Michel Piccoli)

Moretti, mint a titkok tudója karanténba kerül a pápa hivatalos legitimálásig. Ateistaként maradásra kényszerítik a konklávé tagjaival a Vatikán falain belül, hiszen a procedúra még nem ért véget: mintha vegetariánusok közé került volna egy kannibál.

Amikor a vatikáni vákuumban, ebben a furcsa interregnumban megszűnnek a formalitások: mindenki humánumként látszik. Izgalmas a bíborosok lefilmezett magánélete: szobabicikliznek, vitalizáló cseppet szednek, puzzle-t rakosgatnak, cigiznek, kártyáznak, fánkra ácsingóznak, Caravaggio-kiállításra szeretnének menni. Ők sem szentek, ha valakinek ez eddig nem volt világos. Moretti az összezártságban megpróbálja amolyan Holt költők társasága-szerűen kezelésbe venni, átformálni a megrögzött szokásokkal bíró bíborosokat. Emberként, és nem kenetteljes alázattal beszél velük. Challenge Dayt- szervez, a bíborosokat kontinensekre osztja, így illusztrálandó a pápaválasztás esélylatolgatásokkal tarkított kompetitív jellegét. Beszáll verni a blattot, napi praktikumokról oktatja ki őket.

Itt hibázik a film, a bíborosok túlzott naivitása, hétköznapi ügyetlensége hiteltelenné teszi a mozit. A bíborosok a „gyarló" hobbijaikon kívül túlságosan papírforma-figuráknak vannak exponálva: a pápáról való szavazáson nincs nagy taktikázás, szervezkedés, ez több mint fura a pápaválasztási annalesek ismeretében.

Minden bíboros jó, kedves, hátsó szándék nélküli. Felszabadult gyerekként tapsikolnak, ha zenét hallanak, infantilisan integetnek a pápa lakosztályában meglibbenő függönynek, a Macskafogó leszedált cicáira emlékeztetően játszanak a Vatikán udvarán rögtönzött sportnapon. Kedélyesen vitáznak a pszichológussal: a darwinizmus és a teremtéselmélet csap össze a röplabda-bajnokság alatt. De tudnak ők komorak is lenni: amint vége az örömsportnak, és "meló" van, komolyak és zárkozóttak lesznek.

A naivitás mellett a film nagy hibája marad, hogy a kardinálisok minden negatívumtól, intrikától mentesek. Ennyi férfit amúgyis gyötrelem 100 percig nézni (egyetlen nő tűnik fel a filmben), de ha ennyire sablonosítva vannak még inkább.

De vissza a pápához! A pápa azt füllenti a lélekgyógyásznak, hogy ő szinész: ám tudatalatt igazat mond, egy titkos régi vágyát, be nem teljesített küldetését mondja el. Ez utalásként is értelmezhető II. János Pálra, aki papi karrierje előtt színészkedett. Vissza kell emlékeznie elfelejtett dolgokra, s a régmúlt felfejtéséből Melville lassan "magára ébred". Nem akarja a pápasággal járó nyűgöt, a ceremoniális világot, az emberektől, a hétköznapi terektől való elidegenedést. Nem hinném, hogy a mindenkori pápa például civilként sétálhat az utcákon. Melville ki is használja utolsó civil sétáját, eltűnik, kihasználja a figyelmetlenséget. Ennek a fordulatnak köszönhetően képes a film emberként bemutatni a pápát is. A testőrök tehetetlenek, eltűnt a pápa, ex lex helyzet állt elő. Melville útja innentől a személyes önvizsgálat egyfajta drámaterápián keresztül. Az erőltetett színházi mellékszál főszereplővé válik: Csehov Sirályára készül egy művészszínház valahol Rómában, ahova Melville is odakeveredik. A film egyik fő metaforája a színház: színház a pápaválasztási procedúra is a maga külsőségeivel, kötött szövegeivel, adott szereplőivel. Színház a pápai hivatás is. De a színház egyben illúzió is, durván mondva: hazugság. Ez a másik fő metafora.

Hazudik a bíboros a pszichológusnak, hogy nem szed nyugtatókat. Hazudik a pszichológus, amikor megüzeni a pácienseinek, hogy beteg, holott nem engedik ki a Vatikánból. Hazudik a titkár a konklávénak, hogy a megszökött pápa jól van, az apartmanjában készül a nagy feladatra, sőt még egy vacsoratányért is bemutat az „elfogyasztott" maradékokkal bizonyságul. Hazudik a pszichológusnő is a gyerekeinek a szeretőjéről. Hazudik a svájci gárdista a bazilika előtt összegyűlt népnek, amikor a pápát imitálva járkál fel és alá a pápai apartman ablakaiban (mondjuk neki a legjobb, minden pápai kényelmet élvez, cigizik, tévézik és borozgat a lakosztályban). És hazudik a pápa is a pszichológusnőnek az ülésen arról, hogy ki is ő valójában. De mindezen hazugságok inkább jótékony elhallgatások, elkenések, s mindegyik az előző metafora irányába mutat: az illuziókeltés felé, a „csináljunk úgy, hogy" felé. És a színház felé.

Képes emberként bemutatni (Michel Piccoli, Jerzy Stuhr)

A film felétől már a színház fiktívből valóságossá átcsapó világa lesz a film terepe, a legszürreálisabb jelenetben a Sirály premierjére lassanként, amolyan harry potteres dementorok módjára beszivárognak a bíborosok, hogy visszavigyék a Vatikánba. De a végére marad a slusszpoén. Már másodjára látjuk a feledhetetlenül szép balkonkompozíciót, a pápabejelentés helyszínét. A márványoszlopok és a bíborfüggönyök keretezésében megjelenik a pápa, s a római buszon begyakorolt beszédének kezd neki a tömeg előtt. A boldog bíborosok mosolya egyszercsak lekonyul: a pápa megtörten bevallja, hogy alkalmatlan, esendő, gyenge, s nem vállalja az offíciumot. A film ezen a tetőponton ér véget. Mintha a Spielberg úgy és ott fejezné be az E.T.-t, hogy E.T. és Elliot lezuhannak a biciklivel. Vagy Indiana Jones alatt leszakadna a függőhíd és felfalnák a krokodilok.

Itt nyer értelmet a pápa titkárának mondott óhaja: „Nem lehetne eltűnni? Hagyjanak elmenni.” A pápa tehát kiugrott, még ha ez egyházjogilag szokatlan is. A pápa személyes drámája, amely a film alatt nem akaródzott megjelenni, most elementárisan tör elő. Kérdés, hogy egyáltalán lehet-e ilyen dráma, hisz egy bíborosnak készen kell állnia erre a - nota bene - szerepre, hivatásra. Ennek ellentmond ugyan az a jelenetsor, amikor a szavazáson a bíborosok magukban azon fohászkodnak, hogy csak ne őket válasszák meg, illetve a szavaik alapján az Isten ne őket jelölje ki a kardinálisok akartán keresztül („Ne engem, Uram, kérlek, ne engem!"). Fontos kérdés, hogy lehet-e játszani a konklávé választásával? Hiszen ebben a voksolásban szentség nyilvánul meg. Vagy pont ez a mondanivalója a filmnek: mindenki gyarló, és senki sem tévedhetetlen. Mindezen kérdések miatt Morettit - igyekezete ellenére is - sok kritika érte hazájában, ahol köztudomásúan nagyon komolyan veszik a pápaság intézményét és szentségét.

Pazar kiállítású, minőségi mozi a Van pápánk!, amelynek érdemes meglátogatni szellemes honlapját. Azt sajnáljuk csak igazán, hogy az egykor sármos és ezerarcú Piccoli egysíkú karakterformálásával – gyakorlatilag minden jelenetben egy citromba harapott zombit ad – nem sokat tesz a langyos filmhez, holott gyaníthatóan ez a ziccerszerep az ő hattyúdala. A brutális anti-happyend nagyot javít a film összképén, amely összeségében érdekes betekintést nyújt egy kevéssé ismert közösség belső életébe, intimitásába, de mindezt joviálisan és naivan teszi, hogy elnyerje a széles nézőközönség, sőt: a Vatikán kegyét.

Simonyi Balázs

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.