Legnépszerűbb
Műfaj | Háttér
2011-10-14 16:30:00

Hány nap még a (film)világ? 2. rész

Az összeomlás után: minden kezdet nehéz

Az emberiség története egy elképzelt posztapokaliptikus világban nem csak önmagáért érdekes, hanem mert egy disztópikus világ bemutatása mindig a jelen kritikája is.

E cikk előzményében a világvégéről volt szó – de lám, mindig elkészül a folytatás, a világvége után is van élet. Jelen írás épp erről fog szólni, különös tekintettel a posztapokaliptikus alkotások expozíciójára, hiszen ahogy a mondás is tartja: a jó kezdet fél siker.

A posztapokaliptikus világ persze azért is érdekes, mert ma, 2011-ben is, valaminek az elejénél tartunk. Talán még nem késő...

A cél a büdös, pókhálós, sárga négyzet

Az emberiség története egy elképzelt apokalipszis, illetve összomlás után nem önmagáért érdekes csupán, hanem elsősorban mert a máról állít vele valamit a mesemondó. Egy disztópikus világ bemutatása mindig egyúttal a jelen kritikája is (legalábbis akkor jó, ha az), lényegtelen, minek következtében csavarodott ki a normalitás: zombiktól, nukleáris holokauszttól, majmok megokosodásától, természeti katasztrófáktól, avagy elszabadult vírusoktól. Mintha azt mondanák nekünk,nézőknek: látod, a világégés utáni emberiség múltbéli bűneiért bűnhődik, még van idő, térjetek észhez, mert ha nem, valóban vége lesz a világnak, de most tényleg".

A hős lovagokból lelketlen fehér öltönyösök lesznek (Élethalálharc)

Az apokalipszis utáni életről szóló filmek mindig a hiányról szólnak. Feltérképezik azt, hogy a világból, amiből sötétség lett, milyen mikor eltűnik az emberi rutin: a kényelem, a tiszta, rendezett, megszokott dolgok, amik körülvesznek minket, az otthonunk, a lusta hétköznapjaink rekvizítumai tűnnek el, ami jelenti azt is, hogy komoly baj van, és azt is, hogy a pazarlásunk, mohóságunk, a világ igazi bajaira való vakságunk miatt jutottunk idáig. Hogy a plazmatévénk nem megmutatja, hanem eltakarja szemünk elől a valóságot, azt a valóságot, amely egy másfajta, lényegesebb hiányban bővelkedik, és amely csak egy világégés utáni Földön lesz látható. Hogy ne áruljak zsákbamacskát: kommunikációképtelenek vagyunk, nem tudunk szót érteni egymással, alkalmatlanok is a békére, alkalmatlanok a boldogságra, szeretetre is, hogy a saját vesztünkbe rohanunk és közben disznókként, a technika által lenyűgözve és leigázva szenvedünk reszketve a holnaptól, mert félünk a haláltól, félünk attól, hogy eljöhet a holnap, amikor a kényelem, az élvezeti cikkek, a jólét, vagy csak az, hogy amikor felkapcsolunk egy kapcsolót, felgyullad az égőben az elektromosság és fény lesz a szobában, már nem vesz minket körbe és egyszer csak magunk maradunk a sűrű, sötét, hideg űrben.

Egy posztapokaliptikus film az a büdös, pókhálós sárga négyzet, amely a falon évtizedek óta lógó, a család által megszokott, talán épp egy boldognak látszó családot ábrázoló olajfestmény helye.

Kilyukadt guminő, kiűzetés a paradicsomból

Hogy lehet elkezdeni egy világégés utáni filmet? Csak lendületesen. Minden az első pár percben dől el. Ahogy például Luc Besson 1983-as, bravúros debütáló mozijában, az Élethalálharcban. Fekete-fehér képen egy irodát látunk. Padlótól mennyezetig terjedő ablakokkal,gördülős székekkel, egy cserepes növénnyel. Ami első pillantásra szokatlan: a szoba kihalt, holott nappal van, a telefon félre van téve, a hosszú kábele az asztalon. Néhány pillanatig csak a süvítő szelet halljuk, majd ütemes nyögéseket, mire a kamera körsvenkbe kezd. Meglátjuk, hogy az iroda padlóján összegyűlt homokbuckák vannak, de ami ennél is meglepőbb, látunk utána egy összetákolt kis repülőgépet, egy korban sem odapasszoló petróleumlámpát, az ajtót, amit egy hatalmas deszka zár be, pilótafelszerelést, térképet, és egy kis gáztűzhelyet. Majd egy férfi (ő lesz a főszereplőnk, a film társírója, Pierre Jolivet) lábát. A férfi nyilvánvalóan épp közösül valakivel, végül pedig meglátjuk, hogy ez a valaki egy guminő,aki a férfi legnagyobb sajnálatára épp leeresztett.

A film első negyedórájában főhősünk bóklászása közben tulajdonképpen a hiányt térképezzük fel. Nem csak nőből vagyunk fogytán a gallok poklában, eleve emebrből nagyon kevés van, beszéd pedig egyáltalán nincs ebben a világban. Ahogy üzemanyagból is nagyon kevés. A szimbolikus értelmezésre amúgy is nyitott alkotásban egy Fritz Wepper (a magyar tv-nézőknek talán csak Derrick állandó társaként ismerős) által alakított fehér öltönyös gengszter a főnöke egy rabszolga törpének, csak az ő segítségével tudnak benzinhez jutni.

Gyakorlatilag a középkorba, vagy még korábbra csúszott vissza az emberiség.

Fiatalemberünknek a fegyvere például egy lovagi lándzsára emlékeztető fegyver. A főhős (a nézővel együtt)a film játékideje alatt egy romos város kórházában egyedül bújkáló orvos (Jean Bouise) segítségével aztán visszatalál a kultúrába, nagy nehezen képes szavakat kimondani, a festészet kezdeti szakaszával (barlangrajzok) ismerkedik, az orvos elárulja titkát is neki, azonban a paradicsomból ki kell hogy űzessen, merthogy egy agresszív, kegyetlen alak (Jean Reno) is betör a szentélybe, hogy aztán hős lovagokból reményvesztett, lelketlen fehér öltönyös emberek legyenek.

Majmok jövője, emberek múltja

Hasonlóan pesszimista Terry Gilliam 1996-os 12 majom című klasszikusa és hasonlóan szélsüvítéssel kezd. Azonban a felütése szándékosan sokkal kuszább, zavarbaejtőbb: mintha egy számítógép monitorán látnánk, amint épp gépel valaki. „5 millió ember fog meghalni egy halálos vírus által 1997-ben. A túlélők el fogják hagyni a bolygó felszínét. Újra az állatok fogják uralni a világot.” Majd jön a csavar: a fenti szöveg részlet volt egy interjúból, amelyet egy paranoiás skizofrénnal készítettek 1990-ben.

A főcím után egy gyermek szemét látjuk, és pisztolydördülést hallunk. Majd látjuk is amint egy fura ruhákat viselő, pisztolyos férfi földre esik, odarohan hozzá egy nő. A repülőtér hangosbemondója eztán átalakul egy másik női hangra, és egy különös, frusztráló, szűkös, abszurd, sötét világban ébred hősünk, James Cole (Bruce Willis), aki a repteres lövöldözést álmodta. Talán emlék, talán ő a kisfiú. Cole világa a világvége utáni: az embereket úgy tartják mint a csirkéket, ketrecekben és az önként jelentkezőket kijelölik valamilyen feladatra. A jövőben járunk, abban a jövőben, amiről az őrült beszélt. A felszínre menni életveszélyes, csak az egy évvel ezelőtti (mármint 1995-ös) Vírus című Dustin Hoffman-moziból ismerős védőruha kicsit modernizált verziójában lehet tenni egy sétát. Miután  a kipécézett percekig utazik egy lifttel, egy csatornarendszerben találja magát, ahonnan még egy lépcsőn is fel kell másznia, hogy kiérjen a behavazott, kihalt nagyvárosba, amely valóban már az állatoké. Nem csupán a csótányé, de az olyan ragadozóké, mint a medve, vagy az oroszlán.

Úgy tartják, mint a csirkéket (12 majom; Bruce Willis)

A vadállatok által megszállt nagyváros képében nem nehéz meglátni azt a gondolatot, hogy az emberiség, az egész civilizációnk a Kék Bolygó életének egy epizódja csak. A meg nem újuló energiaforrások elfogyásával, egy vírussal, a harmadik világháborúval, egy nukleáris holokauszttal könnyedén visszanyeri területeit a Vadon és akkor úgy fognak bóklászni New York felhőkarcolóinak tövében a vadászó fenevadak, mint ahogy tették a kihalt, kiírtott, eltűnt népek piramisainak tövében már évezredek óta – az ember kiűzetett a "földi paradicsomból" is, önmagát űzte ki.

Ne legyenek kétségeink, a 12 Majom Hadserege terrorcsoport (avagy bolondok gyülekezete) a vörös festékszórós üzenete (we did it) a jövőre is áll. Bármit teszünk a Földdel, mi tettük azt, a felelősség közös. Ugyanazzal a szempárral kezdődik a film, mint amelyikkel véget ér: egy gyermek néz a kamerába mindkétszer. Rajtunk múlik, hogy egy olyan jövőt lát-e, amelyben a túlélők túlélése is kétséges.

Egy mexikói Londonban

Alfonso Cuarón Az ember gyermeke című munkájában stabilan a jövőben járunk, egész pontosan 2027-ben, Londonban. Az ember nem egyébben szűkölködik, mint gyermekben, a populációra rátör a meddőség, eltűnik az anyaság, a születés csodája.

Sötétséggel nyit a film, egy híradós bemondó agresszív hangját halljuk: Seattle-t ezredik napja ostromolják, a honvédelem jóváhagyásával. A brit határok zárva immáron nyolc éve. Illegális bevándorlók próbálnak bejutni a szigetországba, akiket ha elkapnak, lelőnek vagy deportálnak, a bolygó legfiatalabb emberét pedig leszúrták. 18 éves volt. Egy rajongója autogramot kért tőle, ő leköpte, mire az leszúrta a fiatal sztárt. A rajongót végül meglincselték. A híreket nézik megdöbbenve a londoniak egy kis kávézóban, amibe főhősünk, Theodore Faron (Clive Owen) belép kávéért, amelyet, szerencséjére odakint iszik meg (miközben kiírják a dátumot és helyszínt), mivel az újnak és egyúttal réginek is, modernnek és ismerősnek is tűnő utcán beleönt némi töményet. Szerencséjére, hiszen a kávézó a film második percében a tévét néző, a „kis” Ricardót gyászolókkal együtt felrobban. A robbanástól beszakadt dobhártya sípolását, az emberek sikoltását, a riasztók szirénáját halljuk, miközben egy remegő kézikamera a füstölgő romok felé rohan , mint egy profi híradós, ahonnan kitámolyog egy leszakadt karját tartó, sikoltó nő. Minden valóságos, emberközeli, hihető. A totális káosz, az erőszak, a pattanásig feszült helyzet.

Cuarón jövőképében a világ, vagy annak még valamennyire civilizált maradéka a csendes halált ígérő Quietus (nagyjából: csendesíts el minket, vagy csend nekünk) nevű „gyógyszer”, a Halak nevű terrorszervezet, az illegális bevándorlókról szól. Nem tudni, hogy a gyermektelenség következménye, vagy oka a helyzetnek, mindenesetre szép és hatásos metaforája a jövőtlenségnek.

Theodore unalmas munkahelyének, egy átlagos, futurizált hivatalnak bemutatása után, ahol mindenki Ricardo-t gyászolja,az utcai erőszak (kölykök dobálják meg a vonatot, emberek vannak az utcán ketrecekben) nyílt érzékeltetése után, fontos kontrapunkt ebben az őrületben az apja, a nyugalom szigetét jelentő Jasper (Michael Caine), aki az erdőben elrejtőzve él egy melegséget, otthont, kényelmességet árasztó házban. Pattanásig feszült ez a nyugalom.  Polcukon a Quietus, a férfi felesége, az egykori fotóriporter, és békejogi aktivista lebénulva vegetál, ő pedig többek közt Rolling Stones-dalokat (Ruby Tuesday) bömböltet (James Cole Santo és Johnny Sleepwalk dalát és Lous Armstrong What a wonderfull worldjén bőgi el magát), kutyát tart, jókat eszik, eperízesítésű füvet szív. Tüntetőleg hirdeti magáról, hogy egy dolog nincs benne: remény, azonban a kardigános, vén hippis élete önmagában felér egy politikai demonstrációval. Ahogy a fenti másik két moziban, Az ember gyermekében is már az első tíz percben úgy érezzük, ismerjük a világot, mikor a főhőst elrabolják a Halak és fokozatosan egyre jobban bevonódik a film voltaképpeni cselekményébe, néhány szereplőről megtudunk még ezt-azt, képbe kerülnek fontos újabbak, de a sakktábla az asztalon, a játékszabályok már tisztázva vannak. Vagyis a világ, a film világa adott.

Minden kezdet nehéz, szól a cikk címe, de talán nyilvánvaló, hogy egy posztapokaliptikus filmnél soha nem lehet igazán tudni, hol ér véget a világ, és hol kezdődik, ami utána jön. Bármi is legyen az.

Toroczkay András

Elküldöm a cikket | Nyomtatás | A lap tetejére


Új hozzászóláshoz, kérem jelentkezzen be, vagy regisztráljon!

© mindennapi.hu - minden jog fenntartva. All rights reserved.